Címke: újrakezdés

  • Áprily Lajos: A Fejedelemhez

    Erdélyországi őszi rónaságon,
    ütközetekben megfáradt hadak,
    Fejedelem, ma néma hódolattal
    színed előtt, imhol, megállanak.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    dédelgető sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    mély bókolással földre hajlanak.

    Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
    jeledre roppant szellem-ezredek.
    Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
    toborzó harsonáid zengenek.

    Ma mind, akiknek múltban és jelenben
    Te adtál messzehordó szárnyakat,
    fészekbe visszavágyó szárnyalással
    seregszemlédre visszaszállanak.

    Imhol Diákod, kit rokont keresni
    egy más világrész titka csábított,
    adóját hozza… lobogó szemében
    ma is kísért az oldatlan titok.

    Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
    meghajtja halvány martir-homlokát,
    ki a tudásnak büszke forradalmát
    alvó szívekbe tűzzel vitte át.

    És jön Tudósod, számok óriása,
    s hálát leróni, ím, elédbe lép,
    a számlálatlan csillagokból hozza
    a végtelenség szent üdvözletét.

    És jön Poétád, éjkomor szemének
    tekintetét hálával szegzi Rád,
    ki annyiszor sötét márványba véste
    a végzetes magyar tragédiát.

    Seregek jönnek néma áhítattal!
    Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
    Fejedelem, fel az egekre szállna
    a hála óriás dallama.

    Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
    Fejedelem, a százados csodát,
    hogy milliónyi magrejtő rögödből
    virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

    Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
    hitet lelkedzett a termő határ,
    s a napsütésben porladó barázdán
    tudás-kalászt vetett a búzaszár.

    Ó, égre zendülő, sötét viharban
    hányszor tiporva állt a drága rög!
    Arany kalász helyén hányszor sötétlett
    szélfújta perje s hamvadó üszök!

    Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
    csak múltra emlékeztető romok,
    hányszor torzulva dermedett az űrbe
    villámsújtotta béke-templomod!

    De tűz kilobbant, villám elviharzott,
    ritkult szívekben megfakult a gyász,
    s az új tavasszal új vetéseidben
    hitet termett a győzelmes kalász.

    Az újra kezdés vakmerő reménye
    legyőzte itt az ostromló halált,
    s daccal vágott a mindig új jövőnek –
    Fejedelem, a fundamentum állt!…

    Színed előtt ma is riadva állunk,
    sírból kiszállt az ősi félelem:
    árvízzel csap ki fundamentumodra
    a száguldó világtörténelem.

    Hullámait már templomodra küldi,
    zivatarából pusztulás süvölt,
    lábunk alatt ijesztő rendüléssel
    indul a régi fejedelmi föld.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    vigasztaló sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    a megrendülő földre hajlanak.

    Te vonsz majd minket végső számadásra,
    Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
    Ütközetekben megfáradt hadaknak
    adj meg nem rendülő, erős szívet.

    Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
    sokára csendül még a hattyúdal –
    s a szellem elrendeltetése: élet,
    feltámadás és örök diadal!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: A változás

    Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
    keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
    De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
    a múltadról a változás lemetsz.

    Hiába viszel el mindent magaddal:
    könyvet, törölközőt, edényeket –
    itt marad majd a konyha és az udvar,
    a házban hagyod majd a lényeget.

    A homokozót, a garázst, a macskát,
    a fal sárgáját napnyugta előtt,
    a kopott, poros udvarban a hat fát,
    az ólmos, mégis édes levegőt.

    Vidd el levágott muskátli-palántád,
    keress neki egy napos ablakot.
    Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
    keress helyette másik fát, hatot.

    Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
    dönteni minden változás felől.
    Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
    mielőtt régi házad összedől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kelj fel és járj

    Íme – most másodízben élem át
    Az első ingadozó, tétova,
    Bizonytalan léptek gyerekkorát.

    Akkor Apám állt a hátam megett,
    S csalogatott tárt karokkal Anyám:
    Hol távolodott, hol közeledett.

    Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
    Fekszik fejemben emléktelenül,
    Fekszik hamu és hó alatt a múlt.

    Két “testvér” fogja most a karomat –
    És néha elengednek kedvesen:
    Lássuk, a lábadozó hogy halad.

    Vigyázva védik lépteimet ők – –
    És szánakozón néznek ide be
    Elérhetetlen erdélyi Tetők.

    Imbolygok át a kórházi szobán,
    Az élet delelőjén messze túl –
    Imbolygok, mint az élet hajnalán.

    De érzem, ahol magyar csak lakik,
    Figyelik léptem szerető szemek,
    S vágyva várnak még tőlem valamit.
    A magyar Akarat járni tanít.
    Olyankor rogyó lábam megfeszül:
    Azértis, rajta, új iramra fel!
    Mélyből – a magasságba – egyedül.

    Nem, nem egyedül, szíveken is túl
    Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
    Most többé ne sírj és ne lamentálj,
    Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
    Aztán hajítsd magadtól messzire:
    Kelj fel és járj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Remény

    Amikor rád találtam én,
    eszmém, rügyező ágam,
    föllobbant bennem a remény,
    s lett honom e világban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaderják Gitta – Az élethez hit kell

    Bármily csapás érjen
    túléled majd – hidd el
    Újra kezdhetsz mindent
    egy parányi hittel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Brown, H. Jackson: (idézet)

    „Amikor azt mondod: Feladom!,
    gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja:
    Egek, micsoda lehetőség!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lajtai Gábor: A csakazértis okán…

    Tegnap hitemre bíbor alkony ült
    és hűs kaszával szegte kedvemet,
    reményveszejtő kétkedő talány.

    De hangod óvón új erőt adott,
    mert mából érő holnapot kívánt,
    és elhitette: mégis érdemes.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Szilveszter-este

    Szomorúságom szürke gömb,
    bárhol próbálom bontani,
    föltépni és szétrontani,
    lesiklik róla a kezem. –

    A szívemen gurul, gurul,
    behorpad tőle a szivem, –
    úgy érzem: szivemen viszem
    a legmagasabb hegyeket.

    Támad a hideg négy felől,
    bevicsorog az ablakon,
    fagyott árnyékok a havon, –
    meleg a szoba: hasztalan.

    Átúsztam újra egy folyót,
    kiveri utánam a hab
    a nem-szeretem dolgokat,
    és nincsen senkim, aki véd.

    Távoli, vidám szavaid
    jéggé meredve érnek el, –
    a hűvös semmi énekel
    fülembe, mint a szunyogok. –

    Siess, hozd már a meleged,
    veszélyes tájon imbolyog
    a lábam: könnyen megfagyok,
    szívemhez koccant a halál.

    Hogy mindörökké áldjalak,
    ki másodszor életre szülsz,
    s a pusztulás elé feszülsz,
    mely már-már arcomba lehel.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Fodor Ákos: Impromtu hommage a Kavafisz

    Hedvignek

    Tegnapi terveidet töröld.
    A legszebbeket is. Azokat először.
    – Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
    s onnan ide törmelékek halmát miért cipelnéd?
    Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem? sosem.
    Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
    a leáldozott, gyönyörű nap után. Állhass tisztán
    a kelő elébe.

    Forrás: —

    !

  • Dsida Jenő: Hideg téli est

    Életünk hulló karácsonyfáján
    halkan repesnek a lángok.
    Fölöttünk és bennünk hömpölyög
    a hidegáramú csönd.
    Mosson ki, vigyen magával
    fodros hátán mindent, ami volt:
    esdő várakozások meddőségét,
    kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

    Hópárnás nagy fenyők alatt
    üljünk le a törpék közé,
    burkolózzunk a hallgatásba
    s húnyjuk le félig a szemünket.
    S míg csillagok kezdenek pislákolni,
    töprengjünk az eljövő felől:
    hogyan kellene megszólalni?
    S mindent elülről kezdeni?

    Forrás: magyar-versek.hu