https://verskucko.com

Címke: útkeresés

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Küzdelem

    az út menti bokrok között botladozom
    tövisek karcolják a bőröm
    összeszorított fogam közt véres könnyeim
    íze égeti szikkadt nyelvem
    tüdőm sípol büdös levegőt szív
    szemem nem látja a napfényt
    eső nem mossa arcom

    ajándékot követeltem tőled
    s nem akartam amit kaptam
    Jónásként elbujdostam
    de nem hajóra szálltam s most
    nem jön a cethal mely lenyel
    majd végül partra köp
    csak vánszorgok itt
    valahol az út mellett

    tudom hogy most is figyelsz rám
    és megveted bolond büszkeségem
    amely bajba sodort engem
    de hidd el megbánás és
    alázat is van bennem

    és hiszem hogy egyszer az én sóhajom
    hívja a földre az angyalokat
    hiszem hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat
    hiszem hogy egyetlen leheletem vihart támaszt
    és szemem-kék színű lesz az ég
    melyen át megláthatlak végre
    s akkor megmutatod nekem az utat

    mutasd uram oltárod hadd tegyem rá a szívem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Utóhang

    Hontalan fények közt otthonos lélek:
    mindentől, ami volt, mindentől félek.
    Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől:
    félek a sajgó megismeréstől.

    Akad-e, akad-e valaki még?
    Számban gyöngyöznek keserű igék.
    Csillagok pislognak kialvatlanul.
    A fény, a fény remegni tanul.

    Mennykő igazságok között vacogva
    világom szétszakad darabokra.
    Akár a nap az esttől,
    elválik test a testtől
    és el a kéj a vágytól,
    férfi és nő az ágytól,
    az akarat a szótól,
    el a cukor a sótól,
    pokol a magas égtől,
    befejezés a végtől,
    a kezdet a nyitástól,
    sírás a csitítástól,
    az eszmény a valótól,
    élő a meghalótól,
    halott az élve-holttól,
    és ama zsák a folttól,

    fölrúgva talmi törvényt,
    ami volt, meg se történt,
    s ami lesz mindhalálig,
    még ma halálra válik,

    a szólott szó is szótlan,
    a való is valótlan,
    a létező is létlen,
    a vétkező is vétlen,
    az ártatlan is ártó,
    a föld égre kiáltó,
    és tettető a tettes,
    és kedvetlen a kedves,
    és a kegyes kegyetlen,
    az összesség egyetlen,
    több a kevés a soknál,
    és több a csönd a szóknál,
    és csupa seb vagyok már,
    s már nem szól senki értem,
    s én nem értem. Nem értem.

    Magamat világgá kiáltván,
    állok kéretlenül a vártán.
    Éget a szó, éget, eléget.
    Adjatok, adjatok oltó igéket.
    Romlandó húsom végét a rögben:
    hinnem az Útban, az örökben.

    Az Útban, mely veszni nem ereszt,
    és amely örökös újrakezdés.
    (Elmondhassam, hogy megcsalattam:
    nemet vetvén, igent arattam.)

    Forrás: Szilágyi Domokos versei