Hontalan fények közt otthonos lélek:
mindentől, ami volt, mindentől félek.
Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől:
félek a sajgó megismeréstől.
Akad-e, akad-e valaki még?
Számban gyöngyöznek keserű igék.
Csillagok pislognak kialvatlanul.
A fény, a fény remegni tanul.
Mennykő igazságok között vacogva
világom szétszakad darabokra.
Akár a nap az esttől,
elválik test a testtől
és el a kéj a vágytól,
férfi és nő az ágytól,
az akarat a szótól,
el a cukor a sótól,
pokol a magas égtől,
befejezés a végtől,
a kezdet a nyitástól,
sírás a csitítástól,
az eszmény a valótól,
élő a meghalótól,
halott az élve-holttól,
és ama zsák a folttól,
fölrúgva talmi törvényt,
ami volt, meg se történt,
s ami lesz mindhalálig,
még ma halálra válik,
a szólott szó is szótlan,
a való is valótlan,
a létező is létlen,
a vétkező is vétlen,
az ártatlan is ártó,
a föld égre kiáltó,
és tettető a tettes,
és kedvetlen a kedves,
és a kegyes kegyetlen,
az összesség egyetlen,
több a kevés a soknál,
és több a csönd a szóknál,
és csupa seb vagyok már,
s már nem szól senki értem,
s én nem értem. Nem értem.
Magamat világgá kiáltván,
állok kéretlenül a vártán.
Éget a szó, éget, eléget.
Adjatok, adjatok oltó igéket.
Romlandó húsom végét a rögben:
hinnem az Útban, az örökben.
Az Útban, mely veszni nem ereszt,
és amely örökös újrakezdés.
(Elmondhassam, hogy megcsalattam:
nemet vetvén, igent arattam.)
Forrás: Szilágyi Domokos versei
