Áttetsző, üveges lett
a lomb a fán,
bíbor és barna és csont-
szín porcelán.
Tartják a fák japáni
csészéiket,
félvén moccanni – oh, ha
leesik egy!
Csupa fény a gyümölcsös
és reszketés,
mint egy üveg- és lámpa-
kereskedés.
„Vigyázz! – hallom szívemben –
ügyelj, nehogy
eltörj valamit abból,
ami ragyog!…”
Pedig micsoda kéj volt,
kamasz öröm,
megrázni őszi fákat,
s állni özön-
aranyuk zuhanyában –
Milyen csodás
halál volt az a fény- és
színzuhogás!
Megyek csöndesen már a
japánvörös
készleteikkel álló
meggyfák között;
fáj és fáj minden szépség,
mi leesik,
féltem a föld törékeny
értékeit.
Üveges, áttetsző már
nemcsak a fák
világa, áttetsző az
egész világ.
Áttetsző szívek, arcok,
lengetegek! –
Meddig kímél az őszi szél még
benneteket?
Nincs szél még, napsütésben
áll és ragyog
kert és teremtés. Annál
fájóbb, ahogy
a mozdulatlan fákról
egy-egy üveg-
levél – halotti csöndben –
alálebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
I
