Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha lennél
magamtól féltenélek
Félve
félve ölelnélek
Rád takarnám a bánatom
Szeretnélek
nagyon
nagyon
Ha lennél
felhoznám magam
mint tó a tükrét
boldogan
hogy lásd mi szép
a mélység adta
tiszta kép
Ha lennél
elfelejteném hogy voltam
s hogy minden csókban
megcsalódtam
Te lennél
hitem kezdete
Hitetlenségem vége
Te
Ha lennél
én is lennék talán
Ablak nyílna
éj-szobám falán
Szemed lenne az ablakom
Szeretnélek
nagyon
nagyon
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik egy évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Forrás: Lélektől lélekig
Tengert lát a vándor, csudaszép a tenger,
belelép a vándor, hátralép a tenger.
Lép a vándor kettőt, százat, de hiába,
egy lépéssel mindig elkésik a lába.
Lép a vándor ezret, a tenger is annyit,
hol imént víz kéklett, sivatag aranylik.
Megy a vándor beljebb, nem tudja elérni,
megy a tenger feljebb, már alig felényi.
…Addig vándorolt a vándor, míg kifáradt
és a tenger addig hátrált, míg kiszáradt.
Forrás: Lélektől lélekig
Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.
Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.
Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
Formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.
Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.
Forrás: FB
Én nem mondok le semmiről –
ezért szorultam mint gyerek. –
Álmok rablója vagyok én,
szikár, szilaj, – kezemben tőr.
Egy csók lesz az én éltetőm,
egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
Ifjúság égő álmai!
Én nem mondok le semmiről.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.
Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.
De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:
Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.
Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
