https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Juhász Gyula – Mert későn jöttem…

    …Mert későn jöttem én.
    Tudom már sorsom átkát,
    A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
    Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
    S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.

    Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
    Új tájak öröme ezért nem az enyém,
    Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
    S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.

    Ezért nem láttam én a szűzek seregében
    Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
    Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
    És magányos az éj. Mert későn jöttem én.

    Ezért rajong szivem halódó birodalmak
    Beteg álmaiért s a földnek kerekén
    Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
    Mert hontalan e vágy.
    Mert későn jöttem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Vágy maradsz…

    Nézd! A lopakodó szürkületben
    Néhány karcsú árnyék összerezzen.
    Apró fénygömbök szerterajzanak
    Lámpák sárgaszín fényköre alatt.

    Magához húz fájó emléked megint…
    Bár szemed másfelé, messzire tekint,
    Kezed selyme sem engem simogat
    Mint tavaszi szél új hantú sírokat

    Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
    Míg leheleted cirógatja más nyakát
    Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
    S barátságod csal szemembe könnyeket.

    Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
    Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
    Sóhajt az este… karodba vennél?
    Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.

    Kacsint a reggel lágy napsugáron,
    S csókod elillan, mint boldogságom.
    Nem lehetsz többé soha velem…
    Vágy maradsz, de már nem szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Újra álmodom

    Kívántad, hát most újra álmodom.
    Szépet. És – hitted volna? – Veled…
    Lásd, bohón kalandozom,
    és szárnyára vett a képzelet.

    Erdőket járunk, barlangot, vad vizet,
    sziklákra mászunk hegyormokon,
    majd lágyan megfogod a kezemet,
    és elpihensz este az ágyamon.

    Hangod fülemnek furcsán csengene,
    mégis tudom, hogy jól esne nagyon,
    ha én lehetnék a szíved kedvese,
    s velem ébrednél hűs hajnalokon.

    Őszülő fejed, ha ölembe tennéd,
    mesélnék, hogy öleljen édes álom,
    titkon tündéd, varázskoboldod lennék,
    és befogadna az én világom.

    Talán egyszer tényleg befogad…
    Szinte valóként magam előtt látom,
    hogy álmom téged is magával ragad
    és te leszel a vágyott boldogságom.

    Tán egyszer eljön egy pillanat,
    amikor csók csak neked gyúl a számon…
    De állj! Ez már túl merész gondolat!
    Ne félj, Kedves! Csak szeretetre vágyom,
    de nem csaplak be Téged, sem magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Csukott szemű csókok

    Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
    csak ennyit tudok róla.
    Istenem, az-e, akit gondolok?
    Mindig megérzem,
    mikor lecsúszik a takarója.

    Mi már talán sohse találkozunk,
    bús vándorok, mi ketten.
    De ott vagyok mindig, mikor kíván,
    és ő is eljött,
    akármilyen idegent szerettem.

    Lehet, hogy dús, fekete a haja,
    ilyen hajat kívánok. S óh, jaj,
    az ő dús, fekete haját
    hányszor hozták el arcomra
    kócos szőke leányok.

    Még egyszer fogom más csókjainál
    szemeimet lezárni:
    majd ha ő is így csókol valakit
    csukott szemekkel,
    mert engem nem bírt már tovább várni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christopher Marlowe: Első látásra

    (a Hős és Leander-ből)
    (Csillag Tibor fordítása)

    Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,
    mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
    Ha két futó feszeng verseny előtt,
    te választasz már vesztest vagy nyerőt.
    S ha két egyforma aranyrúd világít,
    úgy érzed, az egyik szebben világlik.
    Szemünkön át hatol belénk a villám:
    a vágy, hiába töprengünk a titkán.
    A habozás csak a szerelem árnya;
    ki szeretett valaha, s nem első látásra?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János – Ohajtanék én…

    Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
    Derült együ völgy nyájas kebelén;
    Hová e hánykodó világ zaját
    Elvétve hozná a szél csak felém,
    Mint messze tenger zúgó moraját,
    Mely lassan elhal a puszták szelén.

    Ott ringatóznék balzsamos ölén
    Az ifju álom s a játszi remény;
    Nem volna gondom senkire se’ gond,
    Nem érne el dicsőség, semmi gond;
    S ha szívem olykor el-elmerengne,
    Megpihenne a természet ölén.

    Nem bántana ott senkinek haragja,
    Nem csábítana hiú dicsőség,
    Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
    Az embereknek, e zajos csaták;
    Ott volna lelkem mindig önmagával,
    S békében élne sorsával.

    De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
    S az ember él, küzd, tűr és remél;
    S míg el nem dől a végső számadás,
    Viselni kell a földi terhet még.

    (1851)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gámentzy Eduárd – Valamit mondanék

    Valamit mondanék halkan,
    Belesúgnám Isten fülébe!
    Úgy, hogy más senki ne hallja,
    És ő is csak épphogy megértse.

    Mondanám szelíden, lágyan,
    Ahogy a búzamezők dőlnek.
    Ahogy a kalász suttogja
    Háláját, az éltető földnek.

    Hát én is úgy… lehajtott fejjel,
    Mint sötét fenyvesek virága,
    – Vágyom a fényre, – a szóra!
    S akkor, már nem éltem hiába.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Sóvár hold

    és jött az este.
    hűvös teste köré
    mélykék brokátot
    csavart, mire
    előző éjjel
    kedvtelésből fénylő
    csillagokat varrt
    karcsú nyakán
    holdfényből
    szőtt selyem,
    lágy és rebbenő,
    s mint leány,
    kiből férfi láttán
    születik a nő,
    párduc módra
    nyújtózott
    a sóvár Hold előtt.

    … és jött a hajnal,
    hajában fénnyel,
    vöröslő arannyal…
    s az este a mohó
    szemeket már
    a tegnapban kereste.

    Forrás: Lélektől lélekig