Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,
A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.
Szenvedni, s bírni, egyre bírni,
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni,
mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Farkaslélek egyesül farkaslélekkel
életünk vermében – s szállunk fel
egyként világunk kelyhére…
Falként egybeolvadnak abroncsos
szorító markú acélrácsok.
Minden egybemosódik előttem,
vakító fáradtságban már nem látok.
A világ szeme ezernyi rácsként
pillant rám, fejét leszegve.
Ezer vas határol sírva földemen,
kék váradhoz utat keresve.
A rács mögött már nincsen világ,
mi engem feléd vezetne.
Járom köröm ernyedt akaratom
roppant erejével fejvesztve.
Néha felnézek pupillám fekete
sugarú szemein keresztül,
majd megállok a kör közepén,
szívem hasadtan egyedül.
Ölelj át…
S nézd… angyalok szállnak le a földre…
Forrás: Lélektől lélekig
Elengednélek –
visszahívnálak –
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a nap, mint a végzet:
egész testemmel
égjek.
Erőt az elérhetetlen jövőt ad,
s holnapi romlása a vágynak –
darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat.
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnák,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Forrás: Lélektől lélekig
Lábon járó szomorúfűz,
Hűvösség csal, hűvösség űz,
Hűvösség űz, hűvösség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábam:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
Forrás: Lélektől lélekig
Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva,
Csendes, békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról –
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az „én-álmodásnak”,
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
Másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
Ki valóra váltja – megitatja vérrel,
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Forrás: Lélektől lélekig
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás.
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tóra nézel, égre látsz,
vonuló nagy vizekre.
Napot fáraszt a vén halász,
fölé feszül az este.
És fúj a szél, és leng a nád,
egy sirály vízre csattan.
Micsoda csók, micsoda vágy,
micsoda alkonyat van.
Forrás: Lélektől lélekig
… amíg remélsz.
Mondj bármi bolondot
Akarj vad kalandot
Játssz gyermeki hévvel
Igaz szenvedéllyel
Tomboló életed
Fékezd meg énvelem
Vigyél pusztulásba
Semmi nincs hiába
Most üvölts az éjbe
Kongass egy harangot
Kérj még vagy parancsolj
Fájó titkot regélj
Úgyis csak addig élsz,
Míg vad dalt zúg a vér.
Szeretni holdasodj
Lelkem éjjelére,
Úgyis csak addig élsz,
Míg örök vágyat adsz,
Míg örök vágyban égsz,
Addig élsz, míg remélsz.
Forrás: Lélektől lélekig
Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
„Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek.”
És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna: „nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog.”
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet – mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint múltból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet – mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.
Forrás: Lélektől lélekig
