Címke: vágyódás

  • Illyés Gyula – A tihanyi Templom-hegyen

    Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
    Balaton, tavasz, hegyorom!
    Alig tudom magamba szedni.
    S egyszerre – sok nagyon!

    Szeretném – azért, hogy te is nézd
    szemembe tenni szemedet.
    Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
    ha nem együtt látom veled.

    Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
    semmi se jó már nélküled.
    Szeretném a szívembe tenni
    lüktető, élő szivedet.

    Mennyi szín! Nem tudok betelni.
    Mekkora távlat! Mennyi fény!
    Szeretném, szeretném, ha lennél
    tetőtől talpig én!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor: Valaki hí

    Valaki hí téged, valaki hí,
    nem látta senki, elrejtik a fák,
    előtted ring a hangja, mint a mécsvilág.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    a szeme kék tán, mint az égkorong,
    boldog szívében hét galamb halk szárnya dong.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    a szeme barna tán, akár a föld,
    mérges szivében hét sovány sakál üvölt.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    siess eléje: vedd magadra hát
    a leggyöngyösebb mosolyod, legpazarabb ruhád.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    a vágya minden égi-földi kincs:
    siess, hazudd magadra azt is, ami nincs.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    alakját pókként beszövi a köd,
    de hangja, mint fias madár, kering a fák között.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    tán csak egy rég-holt, távoli zene.
    Siess eléje, mit se várj s ne gondolj semmire.

    Forrás: „Szeretni tehozzád szegődtem”, Kriterion Kiadó


  • Sárközi György: Valaki hí

    Valaki hí engem, valaki hí,
    Látom a távolban, látom, amint
    Hivogató, halavány keze int.

    Valaki hí engem, valaki hí,
    Érzem szemének mágnes-sugarát,
    Maga felé húz, vonz a ködön át.

    Valaki hí engem, valaki hí.
    Értem küldi, – de ez sem elég, –
    Illatos, bódító leheletét.

    Valaki hí engem, valaki hí,
    Hangja csábító varázsfuvola…
    S nem mehetek hozzá soha, soha.

    Forrás: www.eternus.hu – Sárközi György versei, „Szívzuhogás” antológia

  • Szergej Jeszenyin – Aranyos levelek kavarognak

    (fordította: Rab Zsuzsa)

    Aranyos levelek kavarognak
    rózsásvizű őszi tavon.
    Mint űrbeli lepkerajoknak
    libegése a csillagokon.

    Rokonom s szeretőm ez az este,
    meg a völgy, melyen ősz rohan át.
    A kamasz szél titkokat esdve
    emelinti a nyír-rokolyát.

    Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
    Puhafürtű juhnyáj a homály.
    Túl, túl a halószavú kerten
    csengő nevető dala száll.

    Ilyen őszi borús üzenettel
    nem volt tele még a szívem.
    Jó volna a fűzfalevelekkel
    elringani néma vízen,

    holdként csavarogni a réten,
    hol széna a jószagú ágy…
    Örömöm keresem ködös égen.
    Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

  • Várnai Zseni: Belebámultam a Napba…

    Szerelmemnek nem volt még arca,
    és teste sem, csak, mint egy álom,
    ködként gomolygott körülöttem
    valóság, és mesehatáron.
    Szebb volt, mint minden földi férfi,
    nagyobb, különb, titokkal teljes,
    sokszor szálló felhőben véltem
    meglátni őt, mint egy szerelmes.

    Láttam márványban egy vonását,
    talán Phidias remekében,
    szemének zöldjét megtaláltam
    egyszer, mikor tengerbe néztem,
    s aranyszín, barna, karcsú teste
    villant elém egy pillanatra,
    mikor káprázva, elvakultan
    belebámultam a napba.

    Kerestelek, örök szerelmem:
    földön, vízen, és csillagokban,
    parányi részed láttam olykor,
    s éreztelek az illatokban,
    miket réti füvek lehelnek,
    csodáltalak vad ifjúságban,
    s erőd bilincsként babonázott,
    mikor egyszer párducot láttam.

    Azután mégis megszülettél.
    Életre keltél, mint a márvány
    az alkotó művész kezéből,
    élő szobor, földi szivárvány,
    fényből, erőből ötvözötten
    megszülettél, mint képzeletben
    álmodtalak, egyetlen férfi:
    gyerekem, nagy örök, szerelmem!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mert messze vagy…

    Mert messze vagy, mert messze vagy,
    Te vagy a legszebb a világon,
    arcod, mint a halvány hold dereng,
    s fényt harmatoz az égi tájon,
    mint a hold, amelynek foltja nincs,
    csak végtelen, szelíd ezüstje,
    és nappal ékes rózsa vagy,
    rózsa, amelyen nincsen tüske.
    Mert messze vagy, mert messze vagy,
    olthatatlan a szomjúságom,
    hangodat, hogyha hallanám,
    nem lenne több szomorúságom,
    hogyha látnám szép arcodat,
    le nem venném a szemem róla,
    s titkon néznélek éjjel is,
    álmodban, amikor nem tudsz róla.

    De messze vagy, de messze vagy,
    mint minden, ami szép és jó volt,
    talán azért, mert messze vagy,
    oly naptalan, hideg az égbolt,
    talán a nap téged kísér,
    s vigyáz reád, hogy baj ne érjen,
    mert vad viharok dúlnak ott,
    amerre jársz, a messzeségben!
    Sokszor álmodtam: visszatérsz,
    s lehullt vágyam szárnytörötten,
    nagy erők csapnak össze most,
    futunk, futunk az égő körben.

    E kör bezárt köröskörül.
    sorsunk kezében van a kulcsa,
    a vonatok, a repülők,
    hajók és emberek útja.
    Ha visszatérsz, ha visszatérsz,
    mint fecske, ki a tavaszt hozza,
    a fény is visszatér veled,
    s megfordul majd az idők sodra,
    a zaklatott szív elpihen,
    s békén kinyit a szív virága,
    ha visszatér a nap szeme
    újra mosolyog a világra!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • József Attila: ÓH SZÍV! NYUGODJ!

    Fegyverben réved fönn a téli ég,
    kemény a menny és vándor a vidék,
    halkul a hó, megáll az elmenő,
    lehellete a lobbant keszkenő.

    Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
    helyezkedik a csontozott uton;
    kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
    zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

    De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
    mint egykor melléd: mellé leülök.
    Bajos szél jaját csendben hallgatom,
    csak hulló hajam repes vállamon.

    Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
    szerelem szólal, incseleg felém,
    pirkadó madár, karcsu, koronás,
    de áttetsző, mint minden látomás.

    1928 vége