https://verskucko.com

Címke: vallomás

  • Victor Hugo: Mert minden lény a Földön

    Mert minden lény a földön
    Valamit ád,
    Lángot, zenét örökkön,
    Vagy illatát;

    Mert minden földi lélek
    Vággyal tele
    Rózsát ad kedvesének,
    S tövist vele;

    Ád április a tölgynek
    Lágy susogást,
    Az éj a meggyötörtnek
    Elnyugovást;

    Mert gallynak levegőég
    Ád madarat;
    Mert lombra szórja gyöngyét
    A pirkadat;

    Mert ha a felkavart hab
    Lecsöndesül,
    Friss csókot ád a partnak
    Köszönetül;

    Azért reád hajolván
    Én angyalom,
    Mi bennem legkülönb tán
    Neked adom.

    Vedd hát eszméim árját,
    Fájó özön,
    Mely harmatként szitál rád,
    Hisz csupa könny!

    Vedd vágyam, a kivánság
    Már elborít,
    Vedd minden percem árnyát
    És lángjait!

    Vedd mámorom, te drága,
    Szeplőtelen,
    Dalom cirógatása
    Tiéd legyen!

    Vedd elmém, mely vitorla
    Nélkül lebeg,
    És más csillag nem óvja,
    Csak két szemed!

    Múzsám, kit álmodozva
    Ringat a nap,
    S ki sír, mert bánatodra
    Sírva fakad!

    És vedd hát, égi kincsem,
    Vedd a szivem,
    Már benne semmi sincsen,
    Csak szerelem!

    (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: Tudod

    Tudod arra gondoltam,
    hogy ki kell mondani.
    Semmit nem szabad visszafojtani,
    mert az olyan,
    mint az alattomos,
    lassan ölő méreg.
    A visszafogott érzés öl.
    Szabadon kell engedni,
    nem szabad visszafogni
    se a bennünk élő Istent,
    se a bennünk élő ördögöt.
    Ki kell nyitni a palackot,
    különben szétrobban.

    Próbáltam,
    mind a kettőt próbáltam
    visszaszorítani,
    a szeretetet,
    a gyűlöletet is,
    de nem sikerült.
    Hiába mondogattam
    Magamnak mondogattam,
    ez nem én vagyok,
    nem tudok ennyire szeretni,
    nem tudok így gyűlölni.
    Hiába minden próbálkozás,
    mint az erővel visszatartott folyó,
    egyszer csak áttört a gáton
    a szeretet is, a gyűlölet is.
    Kimondtam magamnak.
    Szeretek,
    és amit sokkal nehezebb volt,
    gyűlölök.
    És mindez most,
    oly sok év után jött két ember.
    Két érzés.
    Azt hittem,
    együtt ez képtelenség,
    hogy a kettő
    nem fér el együtt a szívben,
    de most már látom.
    Megfér.
    De tudod,
    ha nem mondom ki,
    akkor megfulladok.
    Ki kellett mondanom.
    Gyűlölök,
    és éjjel, ébren,
    gondolatban,
    embert öltem.
    Kívántam, ne éljen.
    Úgy éreztem,
    nincs más megoldás.
    Ő öl, ha őt nem ölik.
    Aztán, mentem hozzád,
    és meggyóntam.
    Neked.
    Te szót se szóltál,
    fel se oldoztál.
    Nem mondtad,
    legyek jó,
    hogy ne legyek gonosz.
    És mégis megszűnt a teher.
    Most már úgy érzem,
    kell lennie más útnak is,
    mint a halál.
    De ha nincs,
    akit szerethetek,
    akit annyira szerethetek,
    hogy a legalantasabb bűnömmel is
    hozzá mehetek,
    akkor nem lett volna soha
    feloldozás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Vallomás

    Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
    felnőttként álmodtam gyermekkorom.
    “Majd cigarettázni fogok!”
    “Hogyan is volt a kanyaróval?”
    A háború is játék volt, amíg
    ki nem nézte számból a falatot.
    Csak akkor riadtam, kis állat –
    beteggé tett a beteg világ.
    Bartók halálos ágyán
    kottafejekkel írt receptet
    minden leendő nyavalyánkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Gyulai Pál: Szeretlek!

    Szeretlek, szeretlek!
    Kimondom, kimondom!
    El nem bírhatom már,
    oly nehéz lett titkom;
    s mint a néma gyermek,
    amidőn megszólal,
    megteltem csordultig
    könnyel, fájdalommal.

    Fájdalomnak könnye,
    örömnek fájdalma,
    szívem hő szerelme,
    hűsége, bizalma,
    lelkem minden kincse,
    és egy egész élet,
    utasítsd bár vissza,
    örökre tiéd lett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Lelkek cseréje

    Egész lelkem kapod a dalban:
    Megalázott s királyi gőgös,
    Vérig kínzott és mégis szánó,
    Magasirató, mást dajkáló,
    Hívő s pogány egy pillanatban,
    Vétkes, vágyas és szűzártatlan –
    Egész lelkem kapod a dalban.

    Egész lelkedet add cserébe:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
    Csak a szemed s az ajkad látom.
    Szemedre és ajkadra szálljon
    Titok, kívánság, öröm, álom
    S amit csak rejt a lelked mélye:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes

    Levél Y-nak

    Szeretlek.
    Csak így, ilyen köznapian
    ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan,
    hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
    és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
    mi újság, hogy vagy és effélék.
    Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
    mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
    gyanakvás, harag, meg nem értés,
    mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
    kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
    Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
    ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
    egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,
    miközben szavaink tartalma rég kihullott,
    és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
    hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
    és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
    nem több közhely szavaink egyikénél,
    ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

    De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
    őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
    és őrzi a testem kezed simítását,
    őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
    a visszapergetett filmszalagon
    az egyszerit, a megismételhetetlent,
    az egymásra talált test ünnepét,
    az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

    Szeretlek,
    és folytathatnám: szeretlek, mint…,
    és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
    jól hangzó, kevéssé kopott,
    de így mondom pőrén, dísztelen,
    vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
    akár messze vagy,
    akár a szomszéd szobában,
    akármi volt, van vagy lesz velünk,
    igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
    Szeretlek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

    Könnycsepp a szempilládon este:
    én vagyok.
    És én vagyok az a kíváncsi csillag,
    mely rád kacsingat
    és rád ragyog.

    A csók, a csókod, az is én vagyok.
    Végigálmodom az álmodat,
    ölelésedben én epedek el,
    csak én tudom minden kis titkodat.

    A kulcs vagyok,
    mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
    s a nyíl vagyok, amely sivítva
    holttá sebzi vágyad madarát.

    A dal vagyok, mely belőled zokog
    holt mámorok tört ívén át az éjbe:
    s én vagyok az a sápadtság, amit
    éjfél után, ha bálból jössz haza,
    rád lehel a sarki lámpa fénye.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Vallomás

    Habos párnákon vívódik egy asszony.
    Szemére halkan, reszketőn suhan
    A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
    Virraszt a férfi sápadt komoran.

    Már alighogy zihál,
    A szívverése halkabb lesz, eláll.
    A végső percben megmozdul az ajka,
    Vonagló szókban, töredezve, rajta
    Egy élet kínja, vádja ott remeg:
    „Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
    Valaki egyszer szívem összetörte,
    Elhagyva, árván jártam a világon.
    Te akkor boldogságot kértél tőlem,
    Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

    De ezt a hangot fül nem hallja már,
    Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
    A szók értelme elhal születetlen…
    S hűlő kezére ráborul a férj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor – Ha szeretlek…

    Ha szeretlek nagyon szeretlek
    ha kicsit akkor is nagyon
    otthagytam az életemet
    s a szívemet az asztalon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Vallomás

    Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
    Mint házfaláról hulló vakolat.
    És ott maradtam összetört tagokkal,
    A megfakult cseréptetők alatt.

    Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
    És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!
    S te nem hallottál mikor kiabáltam!
    Százszor, ezerszer, újból és megint!

    De én sem hallottam meg suttogásod!
    Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
    Nem érezhettem gyengéd érintésed,
    S megöltem lassan minden álmodat…

    S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
    Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
    Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
    – Szívedből messze űzött… idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig