Címke: valóság

  • Tompa Mihály: Szívemhez

    Mi lelt megint
    Szívem, te nyugtalan?
    Ezer bajom
    Van véled untalan!
    Könnyű neked,
    Könnyű kötődni benn;
    Künn a világ
    Koránsem úgy megyen!

    Szegény fejem
    Sújtolja annyi gond:
    Kenyér után
    Futok, mint a bolond!
    Könnyűt facsar
    Szememből tűzhelyem:
    A holnapon
    Töröm ma a fejem.

    S te, mit mívélsz?
    Égben ábrándozol!
    Tudj’ a manó,
    Hol nem kalandozol!
    Üss’ a guta
    Azt a sűrű sohajt,
    Ha hideg
    Konyhára mit se’ hajt!

    Nem tetszik a
    Patak s kies határ;
    Nem a falu
    S jámbor lakói már;
    Borult az ég,
    És törpe a halom;
    Szűk és hideg
    Neked szerény lakom.

    De álmodol
    – Űzvén árnyékokat –
    Örök tavaszt,
    Tengert, hegyormokat,
    Szabad hazát
    És boldog népeket…
    Beteg szívem,
    Jó, hogy nem értelek!

    Bár a dolgot
    Megszokta két kezem:
    Szegény vagyok,
    S gyakran megéhezem;
    S te, szép leányt
    S szerelmet emlegetsz!
    Ily nagy bohó,
    Szívem, hogyan lehetsz?

    Még éjjel is
    Tőled nem alhatom,
    Még akkor gyűl
    Veled meg a bajom!
    Csalképeket
    Kergetve untalan,
    Előtted hír,
    Babér, szerencse van!

    Nem mondom én,
    Gyötrődöl eleget!
    De hasztalan,
    Nincs benne köszönet;
    Mert a világ
    Koránsem úgy megyen;
    Ne álmodozz’
    Jó szív, eszed legyen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Ha nézem a világot


    Ha nézem a világot,
    A világ visszanéz,
    Azt mondom, összevisszaság,
    Ő feleli, teljes egész.

    Azt mondom, csupa valótlan,
    A semmiség ragyog,
    Ő feleli, nézz meg jobban,
    A valóság én vagyok.

    Azt mondom, merő idegenség,
    Sok átsuhanó tünemény,
    Ő feleli, nézz a tükörbe,
    Amit ott látsz, az vagyok én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei


  • Ady Endre – Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    harsány szívvel követellek magamnak,
    mint régen-régen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet,
    s már nem rivallnak
    halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    tartom szíved úgy, ahogyan reám hullt
    vérbe-vesződve,
    sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság,
    s a valóság mindig a legfőbb jóság,
    se bűn, se szégyen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Hatodnap

    Öt napig vártam, öt teljes napig.
    Csak apa előtt mondtam valamit
    a titkomról, de oly zavarosan,
    hogy meg sem értett… Resteltem magam
    – úgy látszik – hogy olyan avult csodák
    érdekelnek, amiket meg se lát,
    meg sem említ már régi, igazi
    nagyvárosi ember, debreceni.
    Hatodnap aztán ott voltam megint
    a Fő utcán. Ami csak mese, mind
    emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
    volt látni, messziről, hogy tündököl
    az arany tábla!… S odaértem… És
    elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
    ezt mondta csak a csoda-felirat.
    Ki lopta el az Óriásomat? –
    jajdult a szívem, szinte hangosan…
    Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.

    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
    És felébredtem… És most nem tudom,

    most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –

    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –

    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,

    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke őt és mindhármunkat én.