Címke: valóság

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei


  • Ady Endre – Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    harsány szívvel követellek magamnak,
    mint régen-régen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet,
    s már nem rivallnak
    halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    tartom szíved úgy, ahogyan reám hullt
    vérbe-vesződve,
    sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság,
    s a valóság mindig a legfőbb jóság,
    se bűn, se szégyen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Hatodnap

    Öt napig vártam, öt teljes napig.
    Csak apa előtt mondtam valamit
    a titkomról, de oly zavarosan,
    hogy meg sem értett… Resteltem magam
    – úgy látszik – hogy olyan avult csodák
    érdekelnek, amiket meg se lát,
    meg sem említ már régi, igazi
    nagyvárosi ember, debreceni.
    Hatodnap aztán ott voltam megint
    a Fő utcán. Ami csak mese, mind
    emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
    volt látni, messziről, hogy tündököl
    az arany tábla!… S odaértem… És
    elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
    ezt mondta csak a csoda-felirat.
    Ki lopta el az Óriásomat? –
    jajdult a szívem, szinte hangosan…
    Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.

    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
    És felébredtem… És most nem tudom,

    most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –

    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –

    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,

    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke őt és mindhármunkat én.