Mikor először az utamba jöttél,
én szomorú
voltam, te pedig nevettél.
Aztán nékem lett vidám kacagásom,
s te
méláztál a virágfakadáson.
Később mindketten oly szótlanok lettünk,
sokat hallgattunk és keveset nevettünk.
És most, hogyha egymás
szemeibe nézünk,
egyszerre van könnyünk vagy víg nevetésünk.
Forrás: Lélektől lélekig
„A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér. A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová, megerősödtetek.”
Forrás: Lélektől lélekig
„El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”
Forrás: Ernest Hemingway
Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.
Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.
Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.
Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntúli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.
Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.
Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,
csak jobbra dőlve egyszerűn,
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fújdogált,
lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.
Forrás: Lélektől lélekig
élj a pillanatnak mindig
csak az itt és most a fontos
a múlt rég elmúlt már
a jövő oly messze még
s a holnapok lassan tegnappá válnak
ha nem a mostban élsz
élj és örülj az életednek
örülj a természetnek
a mindenségnek
a határtalan szeretetnek
mely téged is elborít
érezd át
légy boldog
szűnjön meg minden más
töltsön el a hála érzése
csak ma szeress és tisztelj
mindent ami él
ok nélkül
ne félj
nincs halál
csak változás
semmi sem tűnik el
csak átalakul
megújul
újra meg újra
engedd hogy elérjen
a változás szele
és repülj vele
hisz te is szél vagy
Forrás: Lélektől lélekig
Kívánok neked véget nem érő álmot,
mostoha múlt után boldog valóságot,
kívánok szenvedélyt, mely eléri a partot,
a megszokás hajóján ne játssz gályarabot.
Kívánok örömöt, nagy zsákkal belőle,
bú messze kerüljön, szabadulj meg tőle,
adjon az ég időt, ne szűkölködj benne,
áldozhasd magadra s minden szerettedre.
Találj igaz társat, a legjobb barátot,
kinek mosolyában önmagadat látod,
találkozzon lelked a másik lelkével,
s érintsék meg egymást meghitt békességgel.
Kívánj ma magadnak bármit, mit szeretnél,
s lépj, hogy azzá válhass, akivé lehetnél,
ne sírasd a múltat, keseregj, sajnálkozz,
menj, és váltsd valóra az álomvilágod.
Forrás: Szeretem a verseket
Még a máglyák, ím, ki se hültek,
Régi-zászlós még sok orom,
Röpdös babona és turul,
De az új várak fölépültek.
Az új várak: nagy, piros lelkek,
Szándékok, célok és hitek,
Vágyak, amelyek az avas
Várakra villámmal tüzelnek.
És a napok lángolva telnek,
Az ó várak leomlanak,
Csupa új vár lesz a világ,
Hol győztes bárdok énekelnek.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak,
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Így nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.
Forrás: ma – Magyar versek
Változás. Az egész élet a változás önkényesen
és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
akár a habos indiánért.
Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
Pattanásos fiatal lány akar lenni,
keskeny csípővel, lapos mellel,
aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
és a fiú elhagyja egy bomba nőért.
Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
gyűlöli okos tapasztaltságát,
és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
Mindennap veszít valamit magából,
és mindennap gyarapszik valami újjal,
egy szőrszállal, egy szemölccsel,
egy fintorral, egy kinövéssel.
A tükörből az apja néz rá,
ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
vagy mint szegény jó Zsófi néni,
könnybelábadó, táskás szemekkel.
A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
fogatlan ínyét a szesz kimarta,
téblábol s megbotlik önmagában.
Forrás: —
