Címke: változás

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Játék a szavakkal

    Nincs örökké, és nincs soha.
    Csak idő van, mi hozzánk mostoha,
    és élet, mely változik örökké…
    Úgy válunk magunk is örökké.
    Hogy beépülünk a végtelenbe,
    térbe, időbe, életekbe…
    A VAN soha nem múlik el,
    legalább addig, míg létezel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: Egész és meg nem bontható

    Ez is vagyok, az is vagyok,
    bánat, derű meg nevetés,
    felhő, de közben napsütés,
    beszélek is, meg hallgatok.

    Mint szervezetem, komplikált,
    ellentétekből épített,
    része a múló réginek,
    s az is, ki véle harcba szállt.

    Ez is vagyok, az is vagyok,
    saját képletű ötvözet,
    amelyben megolvadt hegyek
    érce-salakja bugyborog.

    Ne követelje senki hát,
    hogy kék legyek csak, mint az ég,
    mint sós a só, – egyféleség,
    egyhangú rossz egyformaság.

    Bennem is tél, nyár változik,
    lelkeség, fáradt fájdalom,
    s akarom bár, nem akarom,
    nevet a szív, kiáltozik.

    S együtt e sok: élő, ható,
    együtt e sok: a szenvedély,
    a szirti csúcs, a bányamély:
    egész és meg nem bontható.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Pillanatkép

    Felhő árnyéka vonul
    végig a napsütötte domboldalon,
    minden más árnyékot közömbösít:
    az aratók föltekintenek,
    a búza ringásba kezd,
    a forrás elámul,
    a nyúl fölriad,
    az ág moccan,
    a sas megáll.
    Mindenki s minden viszonyul
    valamiképpen a változáshoz.

    Aztán folytatódik minden
    ott, ahol abbamaradt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ady Endre: Jönnek jobb napok

    Jönnek majd jobb napok is
    S egyszer
    (Be jó lesz, ki megéri)
    Torkig a förtelemmel
    S emlékezve
    Megállítjuk
    A gonosz szédítőket,
    A tegnapi időket.

    És csöndesen megkérdjük:
    Milyen halált akartok,
    Buta és elnyűtt
    Régi, ostoba kardok?

    Egyszer,
    Tele emlékezettel
    Még kérdezni is merünk:
    Jönnek még jobb napok is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke

    De jó is volt, míg jég födött,
    csend jég alatt és jég fölött,
    nagy hallgatás volt mindenütt,
    ma minden kis nesz szíven üt.

    Hó s jég takarta volt a part,
    és engem is nagy jég takart,
    vastag páncélos szürke jég,
    közömbös, mint a téli ég.

    Nem bántott semmi bántalom,
    nem ártott semmi ártalom,
    a szél a jégen elszaladt,
    nem borzolt fel a jég alatt.

    A kő a jégen fenn akadt,
    nem ütött meg a jég alatt,
    áldott, kit ily nagy csend födött,
    csend jég alatt és jég fölött.

    Elment a jég, jaj, mindenütt,
    s ma minden kis zaj szíven üt,
    vagyok mezítlen kék elem,
    és testem, lelkem védtelen.

    Belém tekint a cipruság,
    borzol a szél, szomorúság,
    a nap is bennem sistereg,
    kővel dobál a kisgyerek.

    Ma minden bennem él, mulat,
    a pillanat, a hangulat,
    s akár hiszik vagy nem hiszik,
    minden madár belém iszik.

    Fáj az eső, a szép idő,
    a surranó szitakötő,
    minden zavar és fölkavar,
    és minden csupa zűrzavar.

    A csillagoktól csillogok,
    vagy elbújtak a csillagok,
    egyszerre fáj, már este tájt,
    minden, mi sok-sok este fájt.

    Ó emberek, nem alhatok,
    fájdalmam a fájdalmatok,
    itt tükrözi keresztetek,
    és borzadok, és reszketek.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Nagy László – Változások

    Mikor először az utamba jöttél,
    én szomorú
    voltam, te pedig nevettél.

    Aztán nékem lett vidám kacagásom,
    s te
    méláztál a virágfakadáson.

    Később mindketten oly szótlanok lettünk,
    sokat hallgattunk és keveset nevettünk.

    És most, hogyha egymás
    szemeibe nézünk,
    egyszerre van könnyünk vagy víg nevetésünk.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Vavyan Fable – Idézet

    „A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér. A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová, megerősödtetek.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ernest Hemingway – idézet

    „El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
    éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
    S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
    próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”

    Forrás: Ernest Hemingway