https://verskucko.com

Címke: vándorlás

  • Szabó Lőrinc – A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: A darvak vándorútja

    A költözők vándor V-je
    éket vág a téli szélbe.
    Így halad a célja felé a szárnyas csapat,
    mert így írja elő a bölcs tapasztalat.
    Ám egyszer csak megrövidül a V betű szára,
    s néhány ifjonc összefog a rend megbontására.
    Más betűbe tömörülünk! A formásabb S-be! –
    Elindultak, s nem jutottak estig egyenesbe.
    Majd a fagyos éjszakába’
    átcsaptak Zébe, Kába,
    és végül az önmagába visszatérő O-ba,
    míg holtan hulltak a tóba.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kassák Lajos – Szerelmünk éneke

    Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
    mint vándor, ha menedékért könyörög
    éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
    s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

    Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
    ilyen két testvérszirma egy virágnak
    sötét szemed az én szememhez hasonló
    szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

    S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
    ott vagyok álmodban s az enyémben te
    egyazon tengeren ring velünk a bárka
    egyazon csillag ontja ránk sugarát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – A kalandor

    A semmittevés lován,
    A semmittevés lován,
    Ő üget az úton szaporán.
    Minden köve egy év.
    Szívének húnyó, bús heve
    Még néha lobban s egy barát neve
    Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

    Nem tudja ő, hogy merre tart
    S nem emlékezik: – mit akart
    S nem kérdi többé, hol pihen…
    Néz felhőt, lombot és kiken
    Egy hűsebb élet fénye ott világol:
    A téli csúcsok felé néz a vándor…

    És óhajtana lenni téli hó,
    Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
    És mindaz: mi e földi lét fele, –
    Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele…
    Mi eltűnik – s nem mondta: élni jó!
    S vidáman múlik el s nem éri vád
    Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

    Az úton mendegél és egyre jobban
    – Hogy erről álmodik – a szíve dobban:
    Ha nem üldözné többé vér szaga…
    Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna…
    S ha ő volna az örök éjszaka:
    Az emberszívekben tanyázna…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Vándor vagyok

    Az este éhes, elnyeli a fákat,
    a házakat, az utcát, a teret.
    Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
    rossz szándékot a lelkiismeret.

    A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
    az égre szór pár vaksi csillagot.
    Feje alatt felhőkből puha párna,
    bezárkózik, nem nyit ablakot.

    Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
    vándor vagyok, hát itt is van helyem!
    – Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
    mindenhol otthon – mégis idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vándordal

    Mienk a veszély és
    Mienk a világ.
    Mienk a madár és
    Mienk a virág.
    Mienk az országút
    És mienk a kocsma.
    A távolba nézünk
    Meg a csillagokba,
    Meg a csillagokba!

    Tiétek a boldog
    Családi szoba,
    Tiétek a börtön
    Meg a palota.
    Tiétek a harc és
    Tiétek a béke,
    Mi megyünk dalolva
    A végtelenségbe,
    A végtelenségbe.

    Forrás: MEK

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    (RAB Zsuzsa fordítása)

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadófüvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.