Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.
Forrás: DIA
