Címke: vándorlás

  • Pilinszky János: Stigma

    Testvértelen szád meztelen
    remegni kezd és tiszta
    fénnyel ragyog fel melleden
    az ismeretlen stigma,

    bordáid közt a drága jel,
    mely örök sebet éget
    és többé sose tűnik el,
    csak mélyebb lesz a mély seb.

    Csak mélyül és be nem heged,
    örök halállal árnyal,
    s te fölállsz: növő szél vezet
    a megnyílt éjszakában.

    Átlépve házad küszöbét
    útnak eredsz a csöndbe,
    nem tudva merre és miért,
    hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

    Csak mész. Köröskörűl hegyek
    roppant magánya, itt-ott
    kivert tanyák és félszerek
    gazdátlan foltja villog,

    és küldenek, hogy vándorolj,
    bár buknál végre holtan
    a puszta földre, ajkadon
    kibékülő mosollyal.

    De ekkor szűk ösvényre érsz
    és hirtelen megállasz,
    mögötted hosszú csönd van és
    némán előtted áll az,

    kiért elhagytad mindened,
    száműzetésbe mentél,
    mert sorsodat ki fejtse meg,
    ki az, ha ő se testvér?

    Megállsz előtte, meztelen
    sebed kitárva, melyet
    a messzeségből melleden
    nehéz hatalma ejtett.

    És vársz, mint fáradt katonák,
    hisz nincs már senkid itten.
    Ő visszanéz az esten át,
    csak néz, és meg sem ismer.

    Forrás: DIA

  • Bajza József: Az utas

    Messze vándor útra,
    Rég kiköltözém,
    Napjaim haladtak,
    Nem haladtam én.
    Szivem szép hazája
    Még közel virul,
    Fellegek köszöntnek
    Láthatárirul.

    Ah, ki honja földén
    Mindent elhagyott,
    Terhes annak útja,
    Nem lép az nagyot;
    Lassan megy, megállong,
    Vissza-visszanéz,
    Zeng-e még felé szó?
    Int-e bucsu kéz?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csoóri Sándor: Carmina burana

    Hányfelé, élek, istenem!
    a házam itt van, ott a kenyerem,
    asztalom holdsütésben, székem fagyban,
    szemem sajduló gyászban hagytam.

    Csellengő napok pásztora –
    vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
    szakadt estéken nő alszik velem,
    vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

    Budán vagy Pécsett, egyre megy –
    ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
    ott éledek, hol mások föllazulnak,
    borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

    Talán ha volna otthonom
    s körülmoházna gyöngéd oltalom,
    ez a világ mézesen rámtalálna
    s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

    Hát élek, ahogy élhetek,
    avas deákként mondok éneket,
    torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
    nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Gámentzy Eduárd: Vándor vagyok

    Az este éhes, elnyeli a fákat,
    A házakat, az utcát, a teret.
    Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
    Rossz szándékot a lelkiismeret.

    A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
    Az égre szór pár vaksi csillagot.
    Feje alatt felhőkből puha párna,
    Bezárkózik, nem nyit ablakot.

    Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
    Vándor vagyok, hát itt is van helyem!

    • Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
      Mindenhol otthon, – mégis idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos – Szerelmünk éneke

    Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
    mint vándor, ha menedékért könyörög
    éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
    s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

    Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
    ilyen két testvérszirma egy virágnak
    sötét szemed az én szememhez hasonló
    szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

    S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
    ott vagyok álmodban s az enyémben te
    egyazon tengeren ring velünk a bárka
    egyazon csillag ontja ránk sugarát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – A kalandor

    A semmittevés lován,
    A semmittevés lován,
    Ő üget az úton szaporán.
    Minden köve egy év.
    Szívének húnyó, bús heve
    Még néha lobban s egy barát neve
    Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

    Nem tudja ő, hogy merre tart
    S nem emlékezik: – mit akart
    S nem kérdi többé, hol pihen…
    Néz felhőt, lombot és kiken
    Egy hűsebb élet fénye ott világol:
    A téli csúcsok felé néz a vándor…

    És óhajtana lenni téli hó,
    Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
    És mindaz: mi e földi lét fele, –
    Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele…
    Mi eltűnik – s nem mondta: élni jó!
    S vidáman múlik el s nem éri vád
    Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

    Az úton mendegél és egyre jobban
    – Hogy erről álmodik – a szíve dobban:
    Ha nem üldözné többé vér szaga…
    Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna…
    S ha ő volna az örök éjszaka:
    Az emberszívekben tanyázna…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Vándor vagyok

    Az este éhes, elnyeli a fákat,
    a házakat, az utcát, a teret.
    Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
    rossz szándékot a lelkiismeret.

    A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
    az égre szór pár vaksi csillagot.
    Feje alatt felhőkből puha párna,
    bezárkózik, nem nyit ablakot.

    Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
    vándor vagyok, hát itt is van helyem!
    – Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
    mindenhol otthon – mégis idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig