https://verskucko.com

Címke: várakozás

  • Grigo Zoltán – Levél a Kedvesnek

    Nélküled már némák a reggelek,
    varjú kiált a csupasz fák között,
    itt nálunk már a hó is leesett,
    szürke füst száll a kémények fölött,
    magányosan hallgat kint a határ,
    üres tarlón birkóznak a szelek,
    kertek alján osonva róka jár,
    én meg itt ülök, hogy írjak neked.

    Lassan telnek nélküled a napok,
    nem te ébresztesz hanem az ösztön,
    üres a ház is, csak magam vagyok,
    mint fagyott levél a puszta földön,
    este amikor a tűznél ülök,
    a szobámban suttognak a lángok,
    mint megannyi parányi kis tücsök,
    úgy játszanak nekem szerenádot,

    amíg nézem, hogy izzik a parázs,
    hozzám sóhajt téged az esti csend,
    a sötétben mint lángoló varázs,
    felmelegíted magányos szívem.
    Megírom neked ezt a levelet
    és várlak, hátha már eljössz holnap,
    addig hallgatom ahogy a kertben,
    a kutyáink ugatják a holdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Tündérálom

    (Vigi: Messze fenn északon első sorára)

    Ott, messze fenn északon
    túl gomolygó ormokon
    ott, ahol a madár se jár,
    lakik egy Tündér és kedvesére vár.

    Minden reggel ablakhoz suhan,
    s tekint világok felé
    bejár eget, földet, poklokat,
    de kire vár, nem lelé.

    Kezét nyújtja, hátha jön –
    éneke hegyeknek köszön
    ajkán mosoly, mert remél –
    napra nap, éj éjre kél.

    Nem fárad minden nap kelni fel
    hinni erővel: a nap közel,
    mikor megnyílik a felhők óceánja,
    s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

    Hiszi akarattal: itt van az óra,
    bár százévek teltek el azóta,
    hogy Ő elment, messze el,
    de mégis hiszi: az idő közel.

    S akkor a felhőóceánon át
    meghallja kedvese dalát,
    s már repül is felé…
    Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Puskin

    ELŐÉRZET

    Villám gyúl megint, az égre
    barna fellegraj kúszik;
    végzetem vak rendelése
    régi bánattal búsit.
    Lesz-e bennem dac, keményen,
    sorsom, véled víni még?
    most, hogy meglassul a vérem,
    s szenvedélyem is kiég.

    Hány vihart megvívtam én már!
    Orkántól sem rettegek.
    Bárkám biztos part felé száll,
    futnak szét a fellegek.
    Ám szivembe nemsoká új,
    éles fájdalom hasít:
    lám, a lágy öböl kitárul,
    s ott utunk szétágazik.

    Add kezed, súgd: “Isten áldjon!”
    Gyönge tested mint remeg!
    Rebbentsd rám mégegyszer áldón
    tündöklő tekinteted!
    Bár erőm megtörve régen,
    hogyha csak rád gondolok:
    vérem felgyúl, s szenvedélyem
    ifjan, újra fellobog.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Erdőn

    Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár! –
    Smaragdlevelek rezgő mélyiben
    Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
    Mért lesked ott? El van végezve már!

    Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – –
    – Most mozdul!… Oh, korhadt fatörzs az ott!
    Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
    Fülembe cseng: „Utolsó szavad ez?” –

    Szörnyű, – e sok fa hogy útamba áll!
    Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
    Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
    Nem válhatunk mi így el! Oh – megyek!

    – Már szétsimúlnak mind a levelek,
    Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
    Az arca ónszínű, mint a halál…
    – Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Én várok rád

    Mikor már elfogyott
    az agyadból minden gondolat.
    Mikor a fejed
    csak üresen bólogat.

    Én várok rád!

    Mikor vad árnyak
    várnak az utca sarkokon.
    Mikor már mosoly
    sincs az arcodon.

    Én várok rád!

    Mikor fekete lesz
    minden, ami színes volt.
    Mikor már leírtad
    az utolsó sort.

    Én várok rád!

    És elmúlnak majd
    a lidérces évek.
    Könnyes percek helyébe
    boldog órák lépnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Rodrigo: Concierto de Aranjuez – Adagio

    Én most elmegyek
    mert időm lejárt
    ne tarts vissza
    kedvesem
    mert veled maradnom
    nem lehet
    mennem kell
    bármennyire fáj
    utamon
    vissza nem fordulhatok
    hogy lássalak
    s te is láss megint…
    nem térhetek vissza hozzád
    nem repülhetek karjaidba
    mint régen annyiszor
    s te sem szaladhatsz felém

    hogy felkapjál
    mint a forró parti szél
    a könnyű homokot
    s visszavigyél oda
    hol boldogság lakoz
    nem nyújthatom kezem
    hogy erősen fogj
    s ne adj oda senkinek…
    elmegyek
    mert mennem kell
    kedvesem
    ne szólj
    ne nézz
    ne mozdulj
    mert meghalok
    s velem te is…
    elmegyek
    mert időm lejárt
    s amíg a távolba lépkedek
    integess felém
    zengjél búcsú-éneket
    mert elmegyek
    s többé vissza nem jöhetek

    hozzád
    ide…
    nézd, már hív az út
    lidércek tánca bíztatóan int
    ígérnek csalfa szépet
    (téged)
    csak menjek már
    — ó, a hangjuk hogy éget!
    védjél meg, kedvesem
    ne engedj közéjük
    szerelmesem
    mert félek
    tőlük
    magamtól
    félek… —
    lidércek tánca
    megbűvöl
    mint szerelmed egykor
    s most
    de ők erősebbek
    nálunk
    a világnál
    Istennél
    erősebbek
    hát mennem kell
    s te nem jöhetsz velem
    kedvesem…
    most — nem
    de
    ha majd az árnyak elnyelnek teljesen
    s szíved már nem érez semmit sem
    ha hiába nyúlsz felém
    s már csak emlék leszek
    lelked rejtekén
    ha letelt a te időd is
    kedvesem
    jer vissza ide
    hol most a búcsú helye van

    s indulj utánam
    gyorsan
    erővel
    szívvel
    szerelemmel
    mert elérsz!…
    várok rád
    kedvesem
    szerelmesem
    életem
    várok rád örökké
    mert ahova én megyek
    az élet ott örök
    s a szerelem is…
    indulj el akkor, ne késlekedj
    lépj át az árnyakon
    repülj világokon át
    selyem szárnyakon
    s meglásd
    Fényt találsz
    hova érkezel
    s engem
    szerelmemet
    Életet
    hol a kettő egybe lett
    akkor
    örökké…

    számold a perceket
    kedvesem
    számold szíved hangjait
    s ha kitelt a bűvös mennyiség
    ha azt hallod
    mélyről
    messziről:
    „ne tovább, itt már elég!”

    akkor
    lépj az útra

    kövesd lábam nyomát
    s ha őket csókkal illeted
    — tudom, majd ezt teszed —

    látni fogsz engem is
    és az utat
    mi hozzám elvezet
    s ha lábaim nyomát
    könnyeiddel töltöd meg
    abból tiszta forrás fakad
    mi táplálni fog
    míg járod utadat
    felém
    nem kell erő
    nem lesz küzdelem
    nem lassít kétség, félelem
    mert fényes lesz az út
    puha
    meleg
    egyenes
    — mint én —
    felém
    mikor most elmegyek
    egy-egy kis Fény-magot
    utamon elvetek
    mik fákká nőnek fel
    hogy utadon ne tévedj el
    amikor elindulsz
    felém
    arcod ragyogni fog
    a kisarjadt gyémánt-csillagok
    mesélnek neked szépeket
    rólam
    s ha kérded őket
    mindegyik felel
    mert erre jártam
    egyszer, régen
    — mennem kellett
    mert elraboltak
    mint a mesékben
    ugye, emlékszel
    kedvesem? —
    és táncolni is fognak
    a csillagok
    és szemük boldogan ragyog
    — majd meglátod, kedvesem —
    mert ők már tudják
    hol vagyok
    s hamarosan te is megtudod —
    ahol a Fény a legnagyobb
    ott vagyok
    s ott leszel te is hamar
    csak ne térj le az útról
    s kérdezd őket
    mindegyik boldogan felel
    s válaszuk édes lesz neked

    mert szavaik remény — felém
    s szíved könnyű dalt énekel:
    „enyém… enyém…”

    indulj
    kedvesem
    várlak
    szerelmesem
    életem…

    Forrás: YouTube – megadott videó alapján

  • Kovács Anikó: Régimódi vers

    (Hozzád…)

    Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
    mennyire hiányzol,
    bár én mindig csendben vagyok,
    csak a nem-léted lángol,
    olykor csak álmaim suttogom magamnak,
    annyira zuhog a szó,
    de déltájban már bennem
    karcsú melankólia barangol;
    az őszi langyos esték már elmaradoznak,
    köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
    tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…
    Várlak.
    A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
    – sokszor megállít e megejtő messzeség,
    tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
    de te is tudod, ugye,
    hogy nincsen hozzád joga másnak…?!
    …míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
    ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
    ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
    mely csendes, fátylas bece-szót mormol…
    Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
    (de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
    …saját álmaimban eltévedt csavargó.
    Hiányzol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”
    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij – Zápor

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.
    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárítom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig