Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.
És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.
És hírt hoz nékem élet tengeréről,
A csodaszépről, távoli tündérről,
Kit idevárok és aki nem jő el,
Csak egyre szépül a szálló idővel.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Forrás: Lélektől lélekig
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akarom gondolataim szavakba folyását
Nem akarom álmaim ébrenlétemmé válását
Nem akarom véres verítékkel megalázni magam
Nem akarom már megtenni a kiszabott utam
Hallom a csengettyűszót fenn a magasban
Hallom ahogyan zúgnak a habok a folyóban
Hallom álmomban a félelem kiáltását
Hallom a haldokló madarak szárnycsattogását
Látom a villámot fába csapódni
Látom a tegnapi pofonok nyomait lilulni
Látom mennyire lobog a tűz lángja
Látom hová vezet az út néma magánya
Érzem hideg szavaid lecsorogni arcomon
Érzem nem lehet többé innen elindulnom
Érzem mennyire sokat tévedtem
Érzem sokkal jobb sosem volt régen sem
Aztán ha mégis változik valami
Csupán az idő csúszik alólam ki
Egyensúlyom vesztve a mélybe zuhanok
Tudom egy új világba szorult a hurok
S mint lélekharang kong az üres terem
Hidd el szép lesz a mélyhűtött szerelem
Alszunk vagy száz évet s nem vénülünk
Ha minden elmúlik csak akkor ébredünk
Akkor majd szeretni fogsz mint Rómeó Júliát
Akkor majd szedsz nekem egy csokor orgonát
Akkor majd lehozod a csillagokat is nekem
Akkor majd akkor válik valóra az igaz szerelem
Forrás: Lélektől lélekig
várlak még el se mentél
máris várlak haza
ha kettesben magammal
az a pokol maga
várlak mint bezárt állat
a gazdájára vár
várlak mint a rab várja
hogy ideje lejár
várlak mint várban várta
az ostromlott csapat
vágtasson a segítség
mert falak omlanak
várlak miként a hívő
égi csodára vár
gyorsan belépsz az ajtón
s kizárod a halált
várlak s kérlelhetetlen
szívem dobajjal int
úgy menj el hogy ne menj el
s úgy jöjj vissza megint
Forrás: Lélektől lélekig
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Forrás: Lélektől lélekig
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
… A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled már némák a reggelek,
varjú kiált a csupasz fák között,
itt nálunk már a hó is leesett,
szürke füst száll a kémények fölött,
magányosan hallgat kint a határ,
üres tarlón birkóznak a szelek,
kertek alján osonva róka jár,
én meg itt ülök, hogy írjak neked.
Lassan telnek nélküled a napok,
nem te ébresztesz hanem az ösztön,
üres a ház is, csak magam vagyok,
mint fagyott levél a puszta földön,
este amikor a tűznél ülök,
a szobámban suttognak a lángok,
mint megannyi parányi kis tücsök,
úgy játszanak nekem szerenádot,
amíg nézem, hogy izzik a parázs,
hozzám sóhajt téged az esti csend,
a sötétben mint lángoló varázs,
felmelegíted magányos szívem.
Megírom neked ezt a levelet
és várlak, hátha már eljössz holnap,
addig hallgatom ahogy a kertben,
a kutyáink ugatják a holdat.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vigi: Messze fenn északon első sorára)
Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.
Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé
bejár eget, földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.
Kezét nyújtja, hátha jön –
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél –
napra nap, éj éjre kél.
Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.
Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár százévek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.
S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé…
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.
Forrás: Lélektől lélekig
ELŐÉRZET
Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsit.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: “Isten áldjon!”
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
Képes Géza fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
