Kereng a hó, piros a nyárfa tornya.
Fenyők suhognak, örökkévalók.
Mezítlábas macskák lépnek osonva,
és mint máskor,
akasztott lámpa lóg
a kihalt nyaraló fölött a sarkon.
Bordáim kosara csenddel telik.
Elszállnak a madarak
nagy csapatban,
valami messzi fényjel int nekik.
Pár ittmaradt veréb
meg két varjú bolondoz,
s szívemben
ez az égető tavasz.
Mind sűrűbben
járok ki a vonathoz:
álmaimból
hátha elém szaladsz.
Fordította: Rab Zsuzsa
Forrás: Lélektől lélekig
Alvó erdő szépe,
Szívem, aludni jó,
A hold virraszt az éjben
És csillag ég az égen,
Millió.
Alvó erdő szépe,
Szívem, el ne feledd,
Hogy várni kell az éjben,
Fehéren és kevélyen
Herceget.
Alvó erdő szépe,
Szívem, maradj magad.
Azért neked ragyognak
A csillagok s dalolnak
Madarak!
Alvó erdő szépe,
Szívem, ne menj tova,
A magány a te kerted,
Ha évek is a percek
S ha nem is jő a herceg
Tán soha!
Forrás: Lélektől lélekig
A még nagyobb hideg
ellen hideggel. –
Hó… hó… Ki érti meg,
hogy mit közöl szivemmel?
Lám, rajta szigorú
aszkéta-leplek:
fél-életemmel egykorú
kötelmek.
A várhatót s a vártat
szivem mint régi-régi
újrataláltat
fogadja, éli.
S a dér-gyöngy-lepte fák
hegyén azért is angyal ül,
azért is egy-virág
a puszta táj köröskörül.
Forrás: Lélektől lélekig
Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.
Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.
Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.
De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.
Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.
Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.
Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.
De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.
Forrás: Szeretem a verseket
Puha szántások esõvert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellû ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy –
reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
Forrás: Lélektől lélekig
1
Hogyan képzeljem el őt
aki óriás marokkal fogja össze
azt ami széthullt
s egyetlen mozdulattal széthasítja
ami recseg de nem akar engedni
Hogyan merjem felidézni őt
aki most már mindent mer ami van
2
Kitörjük a konok és ragyogó
tornyok kapuit miket magunkra zártunk
még mielőtt ránkomlanának
És feltépjük a nyomor
mind szélesedő karámjait
még mielőtt barommá hajszolnának
És széthajigáljuk
a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
még mielőtt eltemetne
Nem csodáljuk többé a hercegek
csillogó térdszalagján a gyöngyöt
nem remegünk kerekkalapú papok
szentsége előtt a zsámolyon
nem perdülünk parfőm és vér
szagától szédelgő katonák
gáláns és állati szavára
és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
kalmárok nagyképü üzelmei előtt
De még nem hánytunk le magunkról mindent
Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
egy perccel a gyönyörűség előtt
3
Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül
4
Hogy énekeljelek ki engem énekelsz
Dadogva próbálom a zengő
dalt mely elárad rajtam mint a tenger
és mint a tenger otthagy hirtelen
Mondd meg ki vagyok
hogy megmondhassam én is
rákiálthassam
mint egy képet a felmeredő falakra
kirakhassam
a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
hogy te ki vagy
5
Vedd óriás ónodat
s rajzolj meg engem megyek az utcán
folyton készülve az elmondandó szavakra
egy idegen város bűvös útjain
hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
mégis érzem mindenki rámnéz
egy pillantással az enyémbe
kötözi sorsát
és várja hogy elmondjam neki
mi lesz velünk
7
És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
hová majd elmegyünk vele
a többiek közé
ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
mivé formálta a mindig megújulni áhító
anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
nyár forró kelméit téli szikrázó
érceket az ősz sugárzó áramait
s a földet forgató tavaszt
mivé a nappalok kinyíló végtelenét
s a mélységbe záruló éjeket
Hol könnyű táncok vonalain
rajzolódik ki az újuló évre a terv
mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
és énekben fogan a törvény
8
Lássátok
roskadásig tele voltam mindennel
oly tele hogy közelíteni se tudtak
hozzám hogy közelíteni se tudtam
senkihez
De most kiloccsantottam a földre mindent
nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
fényesre csiszolt a várakozás
és meg-megcsendülve
csillogó cseppekben hull belém
a jövendő
Forrás: Lélektől lélekig
Üdvözlet neked, te, szegény,
a búsképű költők
halhatatlan bandájában is elárvult!
Lángoló méhkas volt a melled
s viola-légbe épített
kastély a koponyád.
Meghajigált az Isten tulipánokkal,
nárciszokkal,
dobtad volna vissza kővel,
betyár-baltával,
ólombottal –
remény szegénylegénye,
sárga viasz-király,
a földönfutó füst volt a te országutad.
Feküdtél rózsalevelek
alá,
hová nem folyhatott be vér,
hová a hóhér
nem dughatta el kardját.
Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
s a jövő indult világgá
a fűszálak a hegyén.
Tündérek és diákok poétája,
somogyi kanászoké!
hiába volt szép, bársonyos beszéded:
hamvas folyóid a pokolba folytak
és gyöngylepkéid
sírokra petéztek.
Se haza,
se király,
se szerelem,
csak a megváltó láz
s a Holdba fölszálló test
uralta a világot, mint az Isten.
De az is elveszett, szétszóratott.
Fekszel, csitíthatatlan halott –
Kár volt várnod boldogabb korokra,
korán meghalnak,
akik várakoznak.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
