Lurkó, merre kószálsz
melyik csillagon?
Hol lehetsz? A vándor
szelet faggatom.
Bárcsak fölbukkanna
szöszke szép fejed
megláthatnám újra
akit szeretek.
Azt mondanám akkor…
Mit is mondanék?
Nem tudom, csak érzem
ragyogna az ég.
Mint a kiscsikó
úgy ugrálna szívem
még álomnak is szép
hát el sem hiszem.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.
S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.
S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretek várni rád.
Az „akkor” és a „most” rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, –
belépsz az ajtón,
többet már nem vagyok lélekegyedül,
s mint kamra mélyén véletlenül
ott hagyott mandulabefőtt :
a tegnapok hiányjeleket-villogó íze
számban ikrás mézzé csendesül.
Szemedben ottfelejtett utcák
és hátrahagyott nappalok,
könyvek fölött álmatlanul
átvirrasztott éjszakák
emelnek
dísztelenül fenséges,
sárgafalú, ódon templomot.
Elég csak annyi,
hogy magam mellett tudlak,
így nem kell helyet szorítanom
a torkomban megbújó,
feltörni vágyó síró-panasznak;
ha itt vagy, – minden helyére kerül
és nyugvópontra,
a röpke pillanatot sem kell
elengednem
egy halk búcsúszóval.
Van időnk egymás felé kitárni
a kettősszárnyú, szent oltárkaput,
és míg nálam felejted magadat,
boldogan bízom okos tekintetedre
minden kimondott szavamat, –
beszédünk és hangunk
suttogóan halk lesz
és olyan lágy,
melyből egyszerre megérted
az érett, csöndes férfikor szavát;
borostás magányodra puhán hull a fény,-
mit magadból nekem szánsz,
csak annyi, – de az mind legyen az enyém.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod arra gondoltam,
hogy
mindent meg lehet szokni,
az idővel
minden természetessé lesz.
Meg lehet szokni
a szépséget,
a gazdagságot,
a sikert,
a tudást,
a tavaszt,
azt is meg lehet szokni,
ha hosszasan itt időzik.
Csak az első pillanat,
az, ami sokkoló,
utána
az lesz a természetes,
és az örömet,
a legnagyobbat is
felváltja a hiány.
Mindennél van több,
mindennél van jobb,
amit hiányolni lehet,
amiért semmi nem teljes.
A legmagasabb fánál is
van magasabb.
De ha valakinek
saját csillaga van,
azt nem lehet megszokni,
Őrá mindig várni kell,
mindig készülni arra,
hogy az ember ott legyen
a pillanatnál,
amikor fénye felragyog
a sötét égbolton.
A találkozással
megkezdődik az elválás,
az éjszaka rövid,
a Föld forog tovább,
a csillag búcsút int,
maradni lehetetlen,
vele menni nem lehet.
Kezdődik elölről
az izgatott várakozás,
a vágyakozás utána,
de az ember tudja,
érzi,
hogy újra eljön
mindig úton van felé,
hogy minden pillanat
közelebb hozza
a legszebbet,
amikor felragyog,
amikor érte ragyog fel
az égen
egy picinyke lámpás,
aminek a fénye többet ér
minden kincsnél,
az egész ragyogó égboltnál.
Ha egyszer mégse jönne el?
Akkor
élni se lenne érdemes.
Akkor már
a Földnek se lenne kedve
tovább forogni.
Forrás: Szeretem a verseket
Kit igazán vársz:
életedben él – rég itt
van, mire megjön.
Forrás: Lélektől lélekig
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Forrás: kötetben megjelent vers (Gergely Ágnes művei)
– Várj! Ne siess!
Mély csend, azután megint
makacsul:
– Ne siess!
A fényeveszített földre
sötétség teste lapul.
Lezúdul a zápor,
mint igazság,
szálegyenes.
Csapzott madarak
rezdítik az ázott
lombkoronát…
Hogy robban az égi harag!
Sose bánd!
Zúg-zeng a vidék.
Sose bánd!
Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
felhorkan az ég…
Várj még!
Felejtsd,
ami bánt.
Felejts
mindent, ami bánt!
Én elfeledtem már
mindent, ami fájt.
Lesz úgyis
elég…
Ázott madarad
megszárogatom,
leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
Tenger túlpartjáról
elhozom azt a
halványszirmú virágot.
Ha kívánod –
holnap
érted támad a reggel.
Ráírom az égre:
„A nap ma
érte, miatta
kel fel…”
Csörtet az éjben előre,
zilálja a zápor a fákat.
Ha kívánod –
az ólomszürke csapás
nyomban tovavágtat.
Várj! Ne siess!
Szólj végre, felelj!
Szólj végre, felelj!
Vagy
nem hiszed el?
Hiszed majd, hogyha
az éjjel
elrobajlik a zápor,
s ámul a föld,
teli fénnyel,
és te kinézel,
s látod az ablak hajnali kékjeiben,
hogy a távol
ég alján sugaras-szelíden
napként kel az égre,
kigördül az égre
szívem.
Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden este várlak.
Nem kell hogy siessél.
Tudom, hogy lassan jössz.
Hisz régóta várlak.
Mindenkihez eljössz.
De nem várt még senki
Ennyi reménységgel
Ennyi nyugalommal
És ha fájt az élet.
Tudom, hogy majd egyszer
Jóságos kezeddel
Minden bajt elsimítsz.
Forrás: Lélektől lélekig
