https://verskucko.com

Címke: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

    Amikor még piciny voltál,
    olyan nagyon enyém voltál,
    engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem ríttál.

    Mikor később nagyobb lettél,
    mindig messzebb, messzebb mentél,
    először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy-idegenbe.

    Ha itt vagy is, csak elnézel,
    akkor is nem engem érzel,
    nem anyádat, nem apádat,
    valami más csillagtájat.

    Úgy megnőttél szinte félek,
    már a válladig sem érek,
    alig-alig hihetem már,
    hogy ölbéli babám voltál.

    Én voltam-e óriási,
    vagy Te lehettél parányi?
    Sosem voltál nehéz nékem,
    nem éreztem gyöngeségem.

    Melletted most kicsiny lettem,
    ágaskodik hát a lelkem,
    nőni akar, hogy elérjen,
    homlokodig, hogy felérjen.

    Húzol engem Te fölfelé,
    mint a napfény maga felé
    fát, virágot, lombos ágat –
    fölemeled az anyádat.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Várnai Zseni: Csak jön…

    Amit írok az nem betű,
    nem szó és nem írás,
    csak jőn, aminthogy fú a szél,
    csak jön, mint a sírás.

    Nem keresem a rímeket,
    a dallamot, zenét,
    csak átadom a föld, a nap,
    a hold üzenetét.

    Csak állok, mint az út porán
    vad cserje, egymagam
    s néha tündérré változom,
    virágom annyi van,

    illatot írok akkor én
    és mézet pergetek,
    pillék és méhek szomjasan
    isszák e verseket.

    S ott lengek ősszel lombtalan,
    csupaszon, meztelen,
    tar ágaim remegnek mint
    a húr egy hangszeren,

    vihar vad ujja megcibál
    s a zápor rám szakad,
    ez is zene, kottája nincs,
    leírni nem szabad.

    Véremből ne legyen betű,
    se szó, se dal, se rím,
    peregjenek el hangtalan
    halk szívveréseim,

    csak úgy, mint felhők szállanak,
    mint percek pergenek,
    mint fönt a csillagénekek
    némán ellengenek.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

    Amikor még piciny voltál,
    olyan nagyon enyém voltál,
    engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem sírtál.

    Mikor később nagyobb lettél,
    mindig messzebb, messzebb mentél,
    először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy idegenbe.

    Ha itt vagy is, csak elnézel,
    akkor is nem engem érzel,
    nem anyádat, nem apádat,
    valami más csillagtájat.

    Úgy megnőttél, szinte félek,
    már a válladig sem érek,
    alig-alig hihetem már,
    hogy ölbéli bubám voltál.

    Én voltam-e óriási,
    vagy Te lehettél parányi?
    Sosem voltál nehéz nékem,
    nem éreztem gyöngeségem.

    Melletted most kicsiny lettem,
    ágaskodik háta lelkem,
    nőni akar, hogy elérjen,
    hegyormodig hogy felérjen.

    Húzol engem Te fölfelé
    mint a napfény maga felé
    fát, virágot, lombos ágat –
    fölemeled az anyádat.

  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

  • Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

    Tündöklésem szép idején
    nem néztem a tükörbe én,
    két kisgyerek szemefénye
    volt az arcom tükörképe
    s szólt a szívem: — Édes lányom,
    ki a legszebb a világon?
    — Te vagy a legszebb, anyám,
    hidd el nékem igazán!

    — Édes fiam mondd meg nékem:
    ki a legszebb e vidéken?
    — Édesanyám, Kedvesem,
    nincs nálad szebb, senki sem! —

    Csillagtükrön néztem arcom,
    mint egy tündérkirályasszony,
    aki hol volt… hol nem volt…
    de ez nagyon régen volt.

    Fiam elment messzeségbe,
    nem nézhetek a szemébe
    s másnak mondja: — Kedvesem,
    nincs nálad szebb senki sem! …

    Kislányomból kisasszonyka,
    csillagszeme rám ragyogja
    mint egy fényes tükörkép:
    — Szebb a jóság, mint a szép!

    Tó tükréhez megyek s kérdem:
    ki a legszebb a vidéken?…
    Tó tükrét a szél kavarja,
    arcom girbegurba rajta …
    — Hamis a tó! — Futok messze,
    csorba tükör a kezembe,
    csorba tükör felel nékem:
    — Nem az vagy már, aki régen!

    Kedves, öreg Szülőanyám,
    Te mondjad meg, de igazán,
    elhervadtam, csúnya vagyok?
    Édesanyám szeme ragyog:
    — Hidd el nékem édes lányom,
    te vagy legszebb a világon…

    S ahogy szólott, könnye fénylett,
    arcom benne tündérszép lett.

  • Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!

    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
    szívvel és tiszta értelemmel,
    kiáltsd világgá szép szavakkal,
    avagy viharzó indulattal,
    ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
    oly könnyű és oly légbe lengő,
    vagy, mint csöpp víz az óceánban,
    elenyészik a nagy világban!

    Igen, csupán csak ennyi volna,
    hangod, ha egymagában szólna,
    de milliókkal egybeforrva,
    szíved a föld szavát dobogja;
    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
    Békét akar minden ember!

    Beszélj a fák, füvek nevében,
    kutyád is fél, reszket az éjben,
    búvik a vad, mert ő is érzi,
    hogy a halál szele kisérti,
    a néma halak sem feledték,
    testvéreik iszonyú vesztét,
    mikor méreggé vált a tenger…
    S ki tette ezt? Az ember, ember!

    De te, aki a békét véded,
    a kövekért is mondj beszédet,
    és milliókkal egybeforrva
    szíved legyen a lét motorja…
    S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
    Békét akar most minden ember!

    Te, minden földrész minden népe,
    magad légy önmagad reménye,
    tiéd a lét s nemlét hatalma;
    Emberiség, vigyázz magadra!
    Emberiség! E szóban érzed
    talán a nagy testvériséget?!
    Emberiség, ez azt jelenti:
    tanuljuk meg egymást szeretni…

    Kezünk most már gyufát se gyújtson,
    nehogy a világ lángragyúljon,
    mert mindenütt atom, s atom van,
    s elveszünk, az atom, ha robban…
    EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
    BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!

  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.