(ford.: Vas István)
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyal-fehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
Paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
égnek a hajam áll-e vagy húsom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret,
s kötés, melyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Csupaszon állok én is teeléd –
egy férfi takarónak nem elég?
Forrás: Magyar Bábel
