Címke: Vas István fordítása

  • Johann Wolfgang Goethe: A Tündérkirály, Johann Wolfgang Goethe A Villikirály

    Ki vágtat éjen s viharon át?
    Egy férfi, lován viszi kisfiát.
    Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
    átfogja a karját: ne érje veszély.

    “Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
    „Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
    Fején korona, palástja leng …”
    “Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

    “Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
    sok tarka virág nyílik a rétemen.
    Tudok csudaszép játékokat ám
    s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

    „Nem hallod, apám, a halk szavakat?
    A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
    “Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
    a száraz lomb közt zizzen a szél.”

    “Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
    megládd: lányaim várnak nagyon,-
    táncolnak is ők, ha a hold idesüt
    s majd álomba ringat gyönge kezük.”

    „Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
    a tündérlányok már várnak reám.”
    “Fiam, fiam, én jól látom: amott
    a redves fűzfák törzse ragyog.”

    “Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
    Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
    „Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
    megragad – elvisz a Tündérkirály …”

    Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
    Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
    megérkezik, teste-lelke sajog:
    ölében a kisfiú már halott.

    /Képes Géza fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

    Johann Wolfgang Goethe

    A Villikirály

    Ki nyargal a szélben, az éjen át?
    Egy apa az, ő viszi kisfiát.
    Karjába szorítja gyermekét,
    átadja teste melegét.

    • Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
    • Apám, nem látod a villikirályt?
      Koronája fehérlik, uszálya suhan.
      -A köd gomolyog, csak a köd fiam!

    “Jöjj hát velem, édes gyermekem!
    Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
    mutatok majd tarka virágokat,
    anyám arany ruhákat ad.”

    • Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
      mit igér suttogva a villikirály?
    • Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
      a száraz avart zizzenti a szél.

    “Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
    A lányaim ápolnak majd szeliden.
    Már járják az éjben a táncaikat,
    s álomba táncolnak, dúdolnak.”

    • Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
      a villi-királykisasszonyok!
    • Látom, fiam, ott fehérlenek
      a sűrű sötétben a vén füzek.

    “Szeretlek, a szépséged ingerel;
    eljössz, vagy erővel viszlek el.”

    • Apám, most bántott, jaj, de fáj!
      Megfog, nem ereszt el a villikirály!

    Borzongva az apa üget tovább,
    karolja nyöszörgő kisfiát,
    a ház kapuján bajjal bedobog:
    karjában a gyermek már halott.

    Vas István

  • John Donne: Elégia XX – Vetkező kedveséhez

    (ford.: Vas István)

    Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
    ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
    S aki ellenfelére rátalál,
    kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
    El öveddel, mint égöv, ragyogó,
    de sokkal szebb világot átfogó,
    e mellvérttel, melyen az ostobák
    szeme a fénytől nem juthat tovább,
    e fűzővel, mert szép harmóniád
    jelzi, hogy már időszerű az ágy,
    s a halcsont kelti irigységemet,
    mert közeledben és nyugton lehet.
    Ha szép testedről a ruha lehull,
    virágos rétről árnyék elvonul.
    Le ezt a sodronykoszorút, terem
    hajból font diadém is fejeden.
    Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
    szentelt szerelmi templom vár, az ágy.

    Angyal-fehér ruhádat viseled,
    oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
    Paradicsomát, s habár épp ilyen
    fehér az ing a gonosz lelkeken,
    rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
    égnek a hajam áll-e vagy húsom.
    Kóbor kezemnek adj szabad utat,
    hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
    Új Amerikám vagy te, mégpedig
    úgy biztos, ha egy férfi népesít.
    Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
    Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
    Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
    s kezem helyére pecsétet ütök.

    Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
    örül, a test meg úgy, ha meztelen.
    A nők testén az ékkő úgy vakít,
    mint Atalanta labdákat hajít
    a bolondok szemébe, hogy ezek
    ne testet, hanem díszt keressenek.
    A női dísz, akár a képkeret,
    s kötés, melyet a laikus szeret.
    Pedig a nők misztikus könyvek itt:
    minket képzelt szentségük mentesít,
    s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
    akár a bábának, oly szabadon
    mutasd magad. E vásznat dobd le már,
    ártatlanságért bűnbánat se jár.
    Csupaszon állok én is teeléd –
    egy férfi takarónak nem elég?

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja

    (ford.: Vas István)

    A nap s az év az éjfélt érte el,
    Luca hét órán át veti le csak
    álarcát, kimerült a nap,
    elszórt kis tüzeket lövell.
    Már magába ivott
    a vízkóros föld minden balzsamot,
    az élet, mint ágy végén a halott,
    lapul, de hozzám képest eleven:
    a Sírfelirat vagyok mindezen.

    Úgy nézzetek engem, ti, akik a
    jövő tavasszal lesztek szeretők,
    mint általános temetőt;
    a szerelem-alkímia
    engem már áthatott,
    a semmiségből sajtolt párlatot,
    hülye nyomorból, és most átadott
    a nincs-nek, amely mindig visszavár,
    s újjászült a hiány, homály, halál.

    Mások mindenből kivonják a jót,
    éltető lelket, formát, szellemet.
    A szerelem lombikja tett
    semmivé engem. Nagy folyót
    sírtunk, és az egész
    világ – mi ketten – fúltunk bele, és
    két káosz lettünk, amikor kevés
    volt nekünk, amik voltunk; néha meg
    lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

    Az ős-elixír-semmiből fakadt
    létem, mikor ő meghalt (oly hamis
    e szó!). Hisz tudnám magam is,
    ha férfi volnék; célt, utat
    az állat is követ
    (ha az vagyok), de még a fák, kövek
    is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
    s ha közönséges semmi, árny vagyok,
    hol van a test s a fény, amely ragyog?

    De Semmi vagyok; nem újul Napom.
    Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
    a Bakhoz új kéjért szalad,
    hogy majd vigadjatok nagyon
    a kurta nyáron át.
    Kedvesem ünnepli az éjszakát.
    Hozzá készülök. Ez az óra hát
    az ő számára hajnal s alkonyat.
    Éjfélbe ért az esztendő s a nap.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A bolha

    (ford.: Vas István)

    Nézd ezt a bolhát s benne azt,
    mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
    Engem, majd téged csíp megint,
    s közös vérünk e bolhában kering,
    s nem mondhatod, hogy becstelen,
    nem bűn ez még, s lányságod veszte sem.
    Meg sem kért és már kéjeleg,
    dagad, mert kettőnkből egy vért szedett –
    ennyire nem is volnánk képesek.

    Három lét benne lel hazát,
    nem egyesíthet így a házasság.
    E bolha: te meg én, s nekünk
    templomunk lett és nászi fekhelyünk.
    Szüleidnek morogni kár:
    bennünket a vérerek fala zár.
    Megölnéd? ez könnyű neked,
    de magadat is megölnéd – ne tedd,
    hármas bűn ölni hármas életet.

    Kegyetlen, mégis körmödet
    ártatlan vér bíborja festi meg?
    E bolhának, ha vétke volt,
    csak az a csepp, melyet tőled rabolt.
    S azt hiszed, győztél érvemen,
    mert nem vagyok gyöngébb, s nem vagy te sem?
    Erényed annyit változik
    – ha engedsz –, amennyit e bolha itt
    az életedből a halálba vitt.

    Forrás: