Sík Sándornak
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána –
Báb-életét szétfeszítette.
A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.
Össze ne tévesszetek véle:
Ő immáron a napsugáré.
Hernyóformában, báb-alakban
Én maradok a föld poráé.
Misztikus vándor: megszáll engem,
Csal, mintha magzatommá válna,
Aztán gőggel lendíti szárnyát
Egy fölényesebb, más világba.
És mégis jó, hogy háza voltam,
Egy darabig eszköze, őre –
S jó a bábnak, ha néha-néha
Hall egy virágtól hírt felőle.
1936
