Te vagy nekem a messzenyíló reggel
s a Duna szürke szemed folytatása
szíved fölé feszül a hidak rácsa
s a trópusi ég arany lemezekkel.
Egy mozdulatod: házsorok a Napban
s két fényszalag – kinyúló karjaid
derekad körül arany utca csobban
talpad alatt millió fény – kavics.
A könyvtártermek hűvös csendje vagy
éveim szótlanul lapozgatod
kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
elfutó soraimnak rendje vagy.
A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
S már mennyi éve, lombom s górcsövem
Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
romjaim fölött világoskék zászló.
A távolléted, az is csak Te vagy
a távozásod, az is közelít
ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
vádolva ég – hálómban fennakadsz.
S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
mert belül vagyok, s ha menekülsz,
újból Te futsz utánam, én mögötted állok.
Forrás: Lélektől lélekig
