Címke: világkép

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula – Magamról

    Rossznak mondod a világot,
    Dőresége bosszuságod;
    Siratod az élet álmát,
    Földi gondok durva jármát;
    Felpanaszlod lázban égve:
    Bölcs elméje, jók erénye
    S fényt sugárzó lángod, ég,
    Csak hiúság, búborék.

    Óh, pedig hány perczed, órád
    Volt, midőn e sújtoló vád
    Könnyeidben elviharzott
    S kiderült rá szíved, arczod.
    Gyönyörűség volt az élet,
    Megáldottad születésed;
    Rózsák közt jársz, azt hivéd,
    S mi okozta? … Semmiség!

    Nem tudod, mi nyomja szíved,
    Semmiségek üdvezítnek.
    Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
    Hogy e bűnös-bűvös élet,
    Mely ma szennyes, ronda börtön,
    Holnap éden kertje rögtön.
    Ma a békét áhítod,
    S holnap küzdve élni jobb.

    Ember! önző vágy vezérel.
    Bánatával, örömével
    Ezt az undok szép világot
    Sorsodon át nézve látod.
    Hogyha gondok elcsigáznak:
    A világot éri vádad,
    S ha örömre gyúl szíved:
    Nincs e földnél semmi szebb.

    Ragyoghat a nap az égen;
    Te sötétben, feketében
    Látsz mindent, ha bánatod van;
    Míg, ha kedved lángra lobban,
    Minden érted van teremtve;
    Télen is jársz rózsakertbe;
    A nap is csak rád ragyog,
    S kik itt laknak: angyalok.

    Az örvendőt meg nem érted,
    Ha világod búban éled;
    S csak ha lelked szenvedőnek
    Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
    Mit törődöl a világgal,
    Szenvedő szív sóhajával,
    Ha egy édes pillanat
    Teljesíti vágyadat!

    Hát ne fordulj vak hevedben
    A világ és rendje ellen…
    Úgy tekints az emberekre,
    Hogy a föld se jó, se ferde;
    Se gyönyör, se bú tanyája,
    Csak magadnak képe, mása.
    Ki sóhajtoz, ki mulat:
    A világ csak – hangulat.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Sárhelyi Erika: A világ néha

    A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben,
    Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben.
    Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány,
    Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.

    A világ néha ordító, farkasfogú rémség,
    Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség.
    Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság,
    Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.

    A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult,
    A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult.
    Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén,
    Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig