Címke: vilagkultura

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Finálé

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj… De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső… Várd meg, míg eláll.
Végy valamit! Mert hűvős az idő
künn. A kabátod tán… Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?
Hát hogyha válunk, nézz reám előbb…
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?
Egymásnak adtuk a két életünk
örökre… S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk… Ó, minden bizonnyal
majd szenvedünk… egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.
Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.
Aztán elmúlnak hosszu hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: “Hogy van?”
Milyen kicsinykék is a “nagy” szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi hires szerelmünk, jaj, mi lett!
Hiába mondtuk hát mi is: “szeretlek”,
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!… Hogy esik!
De ily időbe mégse menj… Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szivünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.
Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek…
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz,
S melletted én is egyedül leszek.

Forrás: MEK

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Mea culpa

Mondd, érzed-e, hogy tévedésem
mily végtelen:
szivedbe raktam el egészen
az életem.
Mikor szerettelek nagyon,
azt hittem, hogy ami van itt lent,
a földet, az eget, a Mindent
beléje zárhatom.
Most látom ezt a nagy hibát,
szenvedsz te, és én felnyögök.
Nem fér el egy egész világ
a homlokod mögött.
Szived meleg, szelíd, belátom,
s jó igazán.
De kívüle más is van a világon
s nem pótolhatja sem a barátom,
sem az anyám!

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Bölcsesség

Ne lássunk nagyra dőre ésszel;
a Boldogság, bárhogy keressék,
nem mindegyik bokorba fészkel.
Ahhoz kevesebb idegesség,
vagy tán ezerszer annyi pénz kell.
Lásd, a való értékesebb még.
Érjük be hát vele ezentúl,
azzal, mi van, lemondva önként:
két régi szerető, ki felgyúl,
megőrül, elveti az önkényt,
időnként.
Sok már az is, hogy itt a Földön
két ember csöndbe megmaradhat,
s hogy mindig egymással törődjön,
együtt van és csak néha hallgat.
Aztán ha lelkünk magaunt,
s ha túlfeszítve az agyunk,
olykor nagyralátók leszünk,
nyilván rossz a természetünk,
vagy tán túlokosak vagyunk.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Múlt

Valaha, hogy a párom lettél,
most három éve már,
riadva-tétován szerettél.
De minderről letettél.
S úgy érzem, érte kár.
Ma idejössz hozzám, levetkezel,
feltűzöd a hajad, enyém leszel…
Bezzeg nem voltál akkor ily gyors.
Így hívtalak becézve: kislány.
Halkan suhantál, drága-titkos,
a fénytől is remegve, tisztán.
A legnagyobb lázunkba sem
adtad magad át teljesen…
S haragudtam rád. Hogy a csókod
oly roppant-szűzi, elfogódott,
és nem jutott ki soha részem.
Emlékszel, ezt mondtam: “Hohó,
nem félsz te majd így, kis bohó,
csak egyszer megszeress, egészen…”
S most a komolykodó lányt visszavágyom,
és visszasírva fordulok feléje,
ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
mezítlen karját nyomta a szemére.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Megszokás

Azt kérdezed, mért nem mosolygok,
mért búsulok ma este én…
Eszembe járnak régi dolgok,
sok régi ruhád leng felém…
Ha nézem, itt bennünk, minálunk
nagy változás nem is esett.
Az asztalon van még virágunk,
alig egy szállal kevesebb…
De mégis egy elmúlt tavasz von,
lelkemben elmúlt láng lobog…
S úgy rémlik, hogy már olyan asszony
vagy, mint a többi asszonyok.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Csetepaté

Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom,
nagyon hibás! Te is tudod! Azér
folyton fejeskedsz vélem, kis bolondom…
Ugyan ne sírj már! Ez semmit sem ér.
Idd a teád. És vége! Két órája
vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát
beszéljünk másról… Idd meg a teát!
Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!…
Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked?
Jó, én voltam a hibás… nagyon… nohát…
Töröld meg a szemed… Igen, szeretlek…
Hiszen tudod… Ne sírj, a Krisztusát!…
Mit? Megbántottalak? Hozzád Távolság
sem értem!
Hát hol bibis? Ölelj meg, s vége lesz!
Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem
békülsz ki? A teád. Igyál. Szeretsz?…
De igazán? A rizsporos pamacs hol?
Itt a zsebkendőm: a tiéd az nedves.
Kérem mit óhajt még?… Habot parancsol?
Tejet talán? Tessék. Hát látja, kedves,
bár orditok, mindig én engedek.
Vörösre sírta a szemét. Az égre,
mosolyogjon már. Hú! De csúnya lett.
Egykettő. Megcsókolni! Így. Na. Végre.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Utóirat

Lázas lehemmel ittam leveled.
De hogy e soraim elérnek,
tán egy vidám csoport lesz teveled…
Barátnőd szól: “Olvasd csak, drága, kérlek!”
De meglátod, hogy én írtam neked,
legyezed véle magadat, s kacagsz tán,
s hogy ne zavarjanak, ezt feleled:
“Ó semmi… Semmi… Majd ráérek, aztán…”

Forrás: MEK

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Utóirat

Csak két kis oldalt írtál. Mondd, mi van
veled, mulatsz, felejtesz? Vagy talán
fáraszt a társaság. Légy jó, fiam!
Pihenj kicsit. Írj! És gondolj reám.
S ne hordd az új ruhád, azt a csinost.
Jól áll nagyon! Nem féltékenykedem.
De nem kell ott oly szépnek lenni most.
Kimegy a színe. Őrizd meg nekem.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Levél

Ez hosszu lesz, drágám! De van okom,
egy hónapig kell itt a csöndben élnem!…
Azt írtam én a tegnapi levélben:
“Erős leszek és majd belészokom!”…
Igen, erős vagyok… Mindig egy percig!
Aztán elém kerül a bánat. –
Ott van, bejárja a szobámat,
sarkomba kullog, az utamba fekszik,
a bútorok mellett sunyítva cselleng…
A csóktalan est, néma reggel elleng,
az éber éjnek nincsen vége-hossza
emlékeimmel babrálok motozva,
s kispárnádon nem illan a
lehelletednek és hajadnak illata…
Te nem tudod azt, hogy mi rossz!… mi rossz…!
Így, egyedül! Halott szobánk sivár,
nincs rend, se rendetlenség, semmi már,
tárgyak recsegnek, és zajuk kinoz,
szekrény meg ajtó oly furcsán kiált rám,
panaszkodik, hogy léte csupa gond,
és az ürességben busan zajong,
mint az első nem-sikerült találkán…
Most minden oly kisérteti: az ének,
gyermekkiáltás és a zongora,
lépcső nyikorog, ott künn lárma éled,
és elcsörömpöl, nem tér meg soha…
aztán a házban a dologtalan cselédek…
pöröl a Márta, odaáll elébed
s azt kérdi, mit főzünk ebédre…
Hát mit feleljek néki? Végre
nincs is étvágyam… Juj, de ostoba!…
Egyet kivánok még: akármi
történik is, e hónapot kivárni
türelmesen, hisz majd csak lepereg…
Tudom, tudom, hogy vannak emberek,
akiknek az idő most is gyorsan halad.
Hát próbálom biztatni magamat,
hogy nékem is elmúlik a muló nap
s akár a többi, olyan ez a hónap,
majd vége lesz… És írok, levelet!
Írok, írok, a ködbe lebegek,
Megyek utána a kis, kósza szónak.
Írok, írok, fecsegve teveled.
Mert a dolgok, miket naponta mondok,
nem mondhatók el így, ha nincs mosoly,
hang, mozdulat, enélkül oly bolondok…
és az egész egyszerre szétfoszol!…
Hát mit csináljak? folytassam tovább?…
Az ember azt hiszi, hogy az episztolát
elmélyitik majd a szép, tiszta szók,
de az efajta monológ
a levegőbe lóg,
s bár ékes is, rideg és száraz,
mert az ilyen kis locsogás
akkor finom, akkor csodás,
ha nyomba rá is vág: a válasz.
Magam vagyok, mint a szedett fa ága…
Szervusz, szivem. Szervusz, szervusz, te drága.
Igaz-e, mondd, az, amit múltkor írtál?
Hogy az ágyadba rám gondolva sírtál?…
Küldöm szivem, mely tele van tevéled,
beteg szivem, mely oly sokat vivódott.
Küldöm neked fájdalmamat, a mélyet,
gyötrelmem, vágyam, hosszu és csalódott
estém, s hogy ringassák sok üres éjed,
a csókjaim, a csókjaim, a Csókot…

Forrás: MEK

😊