Címke: Világlíra

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – A róka

    Akkor jelent meg a róka.

    – Jó napot! – mondta a róka.

    – Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

    – Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

    – Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

    – Én vagyok a róka – mondta a róka.

    – Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

    – Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

    – Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

    – Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

    – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

    – Kapcsolatokat teremteni?

    – Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

    – Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

    – Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

    – Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

    A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

    – Egy másik bolygón?

    – Igen.

    – Vannak azon a bolygón vadászok?

    – Nincsenek.

    – Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

    – Nincsenek.

    – Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

    A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

    – Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

    – Kész örömest – mondta a kis herceg –, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

    – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

    – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

    – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

    Másnap visszajött a kis herceg.

    – Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

    – Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

    – Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

    Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

    – Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

    – Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

    – De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

    A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

    – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

    A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

    – Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

    Azzal visszament a rókához.

    – Isten veled – mondta.

    – Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

    – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

    – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

    – Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edmond Rostand: Cyrano orrmonológja

    CYRANO

    Lássa,
    ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
    Mondhatta volna szebben, kis lovag,
    más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:

    Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
    Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”

    Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
    Igyék vederből, abba belefér!”

    Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
    Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”

    Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
    Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
    papírvágó kést, ollót is talán?”

    Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
    a madaraknak! Póznát tart nekik,
    hol magukat jól kipihenhetik!”

    Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
    s a füst orrán át gomolyogva jön,
    kéménytüzet szomszédja nem jelez?”

    Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
    lehúzza önt s fejjel bukik előre!”

    Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre,
    színét a napfény durván szívja ki,
    egy kis napernyőt venne tán neki!”

    Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
    nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
    a Hippokampelefantokamelosz
    hordott ilyen hús-díszt elől… e rossz
    hangzású lényen volt ily hosszú csont!”

    Gavallér módon: „A manóba, mondd,
    ez a fogas jött most divatba? Ej,
    kalap számára pompás kicsi hely!”

    Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
    egy teljes náthát csak a bősz, komor
    Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”

    Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”

    Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
    micsoda cégér egy illatszerésznek!”

    Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”

    Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
    mikortájt nézik ezt a műemléket?”

    Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
    tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”

    Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
    Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
    kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”

    Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
    Lovasroham ilyet készen talál!”

    Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
    sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”

    Végül, torzítva Pyramus kriáját:
    „Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
    e szörnyeteg!… Pirul az áruló!”

    Így ömlött volna szájából a szó,
    ha volna önben szellem és tudás.
    De szellemet, boldogtalan dudás,
    ön sose látott s tán azt tudja csak,
    hogy hülye fráter is lehet lovag!

    De hogyha önben annyi lelemény
    lett volna mégis, hogy kivágja szépen
    mindazt, amit most összehordtam én
    e díszes, úri hallgatók körében:
    a kezdő mondat első negyedét
    éles kardommal vágtam volna szét!

    Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
    de hogy más mondja, azt nem tűröm el!

    Fordította: Ábrányi Emil


    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Cyrano de Bergerac

  • William Shakespeare: Hamlet monológja

    Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
    Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
    balsorsa minden nyűgét s nyilait;
    vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
    s fegyvert ragadva véget vet neki?
    Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
    s egy álom által elvégezni mind
    a szív keservét, a test eredendő,
    természetes rázkódtatásait:
    oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
    Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
    Talán álmodni: ez a bökkenő;
    mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
    ha majd leráztuk mind e földi bajt,
    ez visszadöbbent. E meggondolás az,
    mi a nyomort oly hosszan élteti.
    Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
    zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
    útált szerelme kínját, pör-halasztást,
    a hivatalnak packázásait,
    s mind a rugást, mellyel méltatlanok
    bántalmazzák a tűrő érdemet,
    ha nyúgalomba küldhetné magát
    egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
    izzadva, nyögve élte fáradalmin,
    ha rettegésünk egy halál utáni
    valamitől – a nem ismert tartomány,
    melyből nem tér meg utazó – le nem
    lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
    jelen gonoszt, mint ismeretlenek
    felé sietni? – Ekképp az öntudat
    belőlünk mind gyávát csinál,
    s az elszántság természetes színét
    a gondolat halványra betegíti;
    ily kétkedés által sok nagyszerű,
    fontos merény kifordul medriből,
    s elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
    A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
    legyenek foglalva minden bűneim.

    Fordította: Arany János


  • Hermann Hesse: A magány

    Egy erős szellem terjesztette szét
    a hegyek fölött nagy, fehér kezét.
    Tekintetének fénye rám mered,
    de én nem félek: nem bánt engemet.

    Fekete mélyben bukkantam reája.
    Magas csúcsokra csalogat ruhája.
    Mély álmaimból gyakran keltem én.
    Játszom az élet s halál ösvényén.

    S órákon át, míg szívem fájt nekem,
    a hegyi úton lassan járt velem.
    És hűvös kezét áldón tette ottan
    hő homlokomra és én – megnyugodtam!

    Fordította: Juhász Gyula

  • Xiao Zan: A jó embert könnyű bántani

    A falu szélén, az út melletti templomban fából faragott istenség szobra állt. Egy járókelőnek vizesárok keresztezte az útját, elcipelte a szobrot, hídként átvetette az árkon, és keresztülment rajta. Másik járókelő megsajnálta az istenséget, visszavitte a helyére, ám a képmás megharagudott, mert ez az ember nem mutatott be áldozatot neki. Megátkozta, hogy fájduljon meg a feje.

    Az alvilági szellemek elképedtek.

    – Büntetlenül elengedted, aki átgázolt rajtad, megátkoztad, aki segített. Miért?

    – Hát nem értitek? – kérdezte az istenség. – A jó embert könnyebb bántani.

    Fordította: Striker Judit


  • Friedrich Schiller: Remény

    Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
    Ez álom minden emberé:
    Lihegve tör a földi tábor
    Egy felragyogó cél felé!
    A föld tavaszra, télre válik –
    Az ember remél mindhalálig.

    Remény az út, a cél, a pálya.
    A gyermek hűen él vele,
    Remény az ifjú délibábja,
    Remény az aggnak élete:
    Ha fáradt teste sírba űzi,
    Reménységét a sírra tűzi.

    S ez nem valami lázas eszme
    Bomlott agyvelők éjjelén;
    A lélek harsog messze, messze:
    Nagyobbért, szebbért élek én! –
    S amit a lélek hangja hirdet,
    Az nem csalhat meg soha minket!

    Dsida Jenő fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Hardy: Nélküled

    Eső dobol, ajtó recseg,
    villám, zöld fényű ég –
    én itt vagyok, te meg amott,
    s köztünk a messzeség.

    Bár ezer mérföld lenne csak
    s a vad, villamos ég,
    ami közénk áll – akkor, ó,
    remény is lenne még.

    De hogy azt átalérje, már
    a vágyunk sem elég,
    jaj, több az, mint villám, vihar,
    több, mint a messzeség.

    Fordította: Tótfalusi István

    Forrás: Lélektől lélekig

    Világlíra, angol, távolság, vágyakozás, reménytelenség

  • Gheorghe Tomozei: Strófa

    A hold tükörképe – a szomjúságom,
    éhségem – őszi falevél,
    támaszom – eső-liliom,
    a hó – álmom,
    a viasz – nyugalmam.

    A szerelem is a magány egyik fajtája,
    elgyötört hallgatásom – feledés.

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats: Bolond Jane és Jack, a vándorlegény

    Ismerem őt, s ha látom,
    csontig reszketek.
    De ajtóm akárhogy tárom,
    szerelmünk elsiet,
    mert gombolyag a szerelem:
    éj s nap közt fut, pereg.

    Szellem, csupán szellem,
    mely Istenhez lebeg;
    szerelem orsója vagyok.
    S ha testem már halott,
    a fénybe lépek, mely anyám
    méhében ég, ragyog.

    És fekhetnék bár egymagam
    az üres ágy ölén,
    szerelmünk szála összeköt,
    ha fejed int felém,
    az éji útra lépve
    halálom érzem én.

    Fodor András fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinz Kahlau: Emberpár

    Már hatvanezer éve
    hevertek egymás mellett,
    mikor csontvázuk meglelék.

    Ahogy meghaltak,
    úgy hevertek.

    Kivették a kezéből asszonya kezét.

    Jékely Zoltán fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig