https://verskucko.com

Címke: Világlíra

  • Vlagyimir Viszockij: Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden?
    A kék ég se legyen soha másból!
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is…
    Csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    Az álmatlan és dühös vitákból,
    Csak most, hogy nincs itt, tudom és végre megértem,
    Amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    De mégis részeg volt a muzsikától,
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni
    És tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    Úgy szakadt ki a kérés a számból,
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    Pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    Elesett őrangyalaink megvédnek,
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    Ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    Megosztoztunk időn és dohányon,
    De ma már csak az én időm folyik,
    És úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    ford.: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Szergej Alekszandrovics Jeszenyin: Énekelj!

    Énekelj! Az átkozott gitáron
    Tépdesse kezed a húrokat,
    te utolsó, egyetlen barátom!
    Jó ez: kocsma füstje fojtogat.

    Rá se nézz e keskeny női kézre,
    vállra, melyre lágy selyem terül.
    Egyszer boldogságomat igérte,
    és a vesztem lett véletlenül.

    Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
    nem tudtam: ragály a szerelem.
    Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
    Elrabolva csavargó-szivem.

    Énekeld hát, pajtás, elviharzott
    ifjúságunk szertelen korát!
    Mit bánom én ezt a szép ribancot!
    Mit bánom, ha más karolja át!

    Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
    Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
    Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
    hadd mondom a magam életét.

    Napok, aranykupolák felettem,
    álmaim iszákját hordozom.
    Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
    sok asszonyt letört erőszakom!

    Igen, van egy keserű igazság.
    Látom gyerekkorom faluját:
    a kankutyák sorra szimatolják
    tavasszal a tüzelő szukát.

    Féltékenyen őt minek vigyázzam?
    Fájdalmat rá vesztegetni kár.
    Életünk: ölelkezés az ágyban,
    életünk: csók láza és mocsár.

    Énekelj! kezed vad lendülettel
    úgy csap le, mint sorsunk ostora.
    Küldd el innen… a pokolba… küldd el!
    Nem halok meg, cimborám, soha!

    Rab Zsuzsa Fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A hegyi visszhang kivégzése

    A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
    a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
    élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
    ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.

    Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
    s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
    segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
    hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.

    Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
    visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
    józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
    száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.

    Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
    taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
    s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
    kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.

    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.
    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg-nem-hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig-nem-vándorolt utak:
    Enyém egyik.
    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz -hiszem vakon:
    Hó és szavak.
    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.

    A víz -“Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah..szerda volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Makrancos táltosok

    A szakadék mentén, a mélység fölött a szirtperemen,
    Ostorommal makacs lovaimat űzöm, hajtom, verem…
    Kifulladok, nincs levegőm – szelet, ködöt szívom, nyelem,
    Keserű lelkesedéssel érzem – végzetem, végzetem.
    Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
    Ne fussatok korbács szavára!
    De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
    Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
    Lovaim itatom,
    Véget ér a dalom –
    Egy percre őket a szirtfokon
    Megtartom …

    Végem – hisz tenyeréről pehelyként söpör le az orkán,
    Szánra téve lovak vágtatnak velem reggel a havon –
    Térjetek hát át lovaim, lassúbb menetre ezután,
    Hogy utolsó utam, ha egy kicsit is, de tovább tartson!
    Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
    Ne fussatok korbács szavára!
    De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
    Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
    Lovaim itatom,
    Véget ér a dalom –
    Egy percre őket a szirtfokon
    Megtartom …

    Időben értünk: az Úrhoz jőve nem szokás elkésni,
    De mily hang ez, tán az angyalok dalolnak oly dühödten?!
    Avagy a száncsengő megfáradt zokogását hallani,
    Vagy én kiáltom a lovaknak, ne húzzák oly hevesen?!
    Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
    Ne fussatok korbács szavára!
    De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
    Ha élni nem, e dalra időt hagyjatok!
    Lovaim itatom,
    Véget ér a dalom –
    Egy percre őket a szirtfokon
    Megtartom …

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Alul, felül jég

    Alul, felül jég – örlődöm közötte –
    Fent zúzzam szét vagy alul fúrjam át?
    No persze – fönnmaradva és remélve –
    Csak megszerezzem vízumom jogát.
    Te jég fölöttem, nyílj fel meghasadtan!
    Küzdök, miként aszállyal a paraszt.
    Megtérek hozzád, mint hajók a dalban,
    Hol ősi vers is emléket fakaszt.
    Még messze ötven, épp csak negyven múltam,
    Úgy élek, hogy te óvsz s az Úr veled.
    Dallal Mindenhatónk elébe hulltan
    Tárom felé néki igaz lelkemet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hajók

    Meg-megáll a hajó, de futása örök,
    S viharűzötten egykoron mind hazatér még.
    Nem telik bele félév – én is megjövök,
    Amíg visszasodor újra félév.
    Visszatér valahány, de a legjobb barát,
    De a leghívebb asszony, a lány, aki mégse.
    Visszatér valahány, csak az nem, kire vársz.
    Sorsban nem bízhatok, magamban még kevésbé.
    Abban bíni de jó, hogy e sors nem örök:
    Fölégetni hajókat, nem lesz divat végképp.
    Sok lesz társam és dolgom, ha visszajövök –
    S újra itt dalolok, nem telik bele félév.
    Sok lesz társam és álmom, ha visszajövök –
    S újra itt dalolok, nem telik bele félév.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juan Ramón Jiménez: Őszi dallam

    Tiszta kéküveg folyóvíz,
    álom-bűvöletbe zárva,
    édes lankák, szelíd partok,
    zöld rekettyés, ezüstnyárfa.
    Lelke van az alvó völgynek,
    s álombéli sóhajára
    dal zendül fel, és a rétek
    andalító fuvolája.
    Folyó tükrén bűvös álom,
    parti fűzek lankadt ága
    könnyű csókot hint a vízre,
    a víz: kristályüveg tábla.
    Alacsony az égbolt, nyájas,
    oly közel van könnyű fátyla,
    ezüstös párát terítget
    víztükörre, parti fákra.
    Szívem álmodott e tájról,
    ama völgybe vitte álma,
    már elért a kedves partig,
    de az ösvényen megállva
    sírt – egy régi dal csendült fel,
    s szerelmében sírt az árva,
    sírt, egy másik völgyben zengő
    szomorú szív dallamára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katrine von Hutten: Szívesen írnék

    Szívesen írnék két három
    rád hasonlító mondatot
    melyek olyanok mint te
    legföljebb le tudnálak írni

    farkas vagy
    farkasbőrben
    s bárány
    báránybőrben
    jól tudod ezt

    a karikák a szemem alatt rád hasonlítanak
    ha átugrod nevetnem kell
    gyakran mondod hopplá
    akkor is amikor nem mondod
    jobban mondva: gondolod

    még csak fél hét
    de már teljesen sötét van
    ilyen vagy te is

    a szemed színes pamutgombolyag

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pessoa / Álvaro de Campos: Diadalív a képzeletem

    Diadalív a képzeletem.
    Elvonul alatta az Élet.
    Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
    Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
    Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
    S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
    Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
    Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
    Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

    Képzeletem Diadalíve,
    Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
    A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
    Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
    A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

    És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
    Mégis benne és részeként,
    Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
    Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
    Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
    Szépen és hatalmasan.

    De amikor mindent színről színre látok,
    Akkor egyenesből körbe fordul,
    Maga körül kezd forogni,
    És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
    És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
    És én vagyok minden ember, ki elvonul,
    És minden vonuló jövője én vagyok,
    És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
    És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
    Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
    Én vagyok az ív tetején álló szobor,
    Ki nézi odalent
    Az elvonuló mindenséget.
    De a Világmindenség is én vagyok,
    Én vagyok az alany és a tárgy,
    Én vagyok a Diadalív és az Utca,
    Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
    Lenézek magamra és nézem fenn magam,
    Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
    Transzcendens vagyok és hiánytalan,
    Megalkotom Istent egy diadalív
    Büszke építményében, mely a világot uralja,
    Egy diadalívben, mely azoknak épült
    Kik megéreznek minden érzést,
    És amely minden érzés érzésének állítatott.

    Költészet, mely mozgás és lendület,
    Szédület és robbanás,
    Költészet, mely sebesség és szenzáció,
    Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
    Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

    Forrás: Lélektől lélekig