Címke: Világlíra

  • Pessoa / Álvaro de Campos: Diadalív a képzeletem

    Diadalív a képzeletem.
    Elvonul alatta az Élet.
    Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
    Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
    Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
    S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
    Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
    Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
    Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

    Képzeletem Diadalíve,
    Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
    A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
    Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
    A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

    És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
    Mégis benne és részeként,
    Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
    Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
    Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
    Szépen és hatalmasan.

    De amikor mindent színről színre látok,
    Akkor egyenesből körbe fordul,
    Maga körül kezd forogni,
    És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
    És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
    És én vagyok minden ember, ki elvonul,
    És minden vonuló jövője én vagyok,
    És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
    És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
    Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
    Én vagyok az ív tetején álló szobor,
    Ki nézi odalent
    Az elvonuló mindenséget.
    De a Világmindenség is én vagyok,
    Én vagyok az alany és a tárgy,
    Én vagyok a Diadalív és az Utca,
    Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
    Lenézek magamra és nézem fenn magam,
    Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
    Transzcendens vagyok és hiánytalan,
    Megalkotom Istent egy diadalív
    Büszke építményében, mely a világot uralja,
    Egy diadalívben, mely azoknak épült
    Kik megéreznek minden érzést,
    És amely minden érzés érzésének állítatott.

    Költészet, mely mozgás és lendület,
    Szédület és robbanás,
    Költészet, mely sebesség és szenzáció,
    Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
    Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Konsztantinosz P. Kavafisz: Test, gondolj arra…

    Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
    ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
    de mind a vágyakozásra, mely érted
    villámlott a megnyílt szemekben,
    és remegett a hangban, s valamely
    véletlen gátlás meghiúsította…
    Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
    úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
    odaadtad volna akkor – mennyi villám!
    Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
    hogy remegnek a hangban: test, emlékezz arra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: “Szeretlek.”
    S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!
    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.
    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.
    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    “Igen? s hová?”
    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    “Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
    “Ó, semmi – mondanád
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”
    Ó, merre, hol vagy?
    azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.
    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
    “Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Vlagyimir Viszockij: Adjatok a kutyáknak húst

    Adjatok a kutyáknak húst,
    Na, aki kapja, marja!
    A másnaposoknak kvászt!
    Össze is kapnak rajta.

    Hogy ne hízzon a varjú,
    Álljon több madárijesztő.
    Békés, rejtett, zugokat
    Kapjon a sok szerető.

    Lehet, hogy kicsíráznak,
    Vessétek el a magot –
    Jó, alázatos leszek –
    Hát szabadságot adjatok!

    Pár csontot az ebeknek,
    De ők nem verekednek,
    Piásoknak adtak vodkát,
    Ők visszautasították.

    Ijesztgetjük a varjakat,
    Soha el nem szállnának,
    A párokat meg összeadják,
    De ők inkább elválnának.

    Megöntözték a földet,
    Nincs kalász, mi a fene!
    Tegnap szabadságot kaptam,
    Mihez kezdek majd vele?

    Megöntözték a földet,
    Nincs kalász, mi a fene!
    Tegnap szabadságot kaptam,
    Mihez kezdek ma vele?

    ford.: Földes László

  • Wisława Szymborska: Megemlékezés

    Erdőn szerették egymást,
    napfényt szórt a harmat,
    a hajuk teli lett lágy
    földdel és avarral.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Kifésülni a földet
    lementek a tóra;
    csillagos halak úsztak,
    látták lehajolva.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Füstölgött a fák képe
    a hullámok fodrán;
    kisfecske, add, hogy mindig
    emlékezzenek rá.

    Kisfecske, felhő-tüske,
    levegő-horgonya,
    javított Ikarosz-sarj,
    üdvözült égi frakk,

    Kisfecske, cifra írás,
    perctelen mutató,
    kora-madár gótika,
    mennyei kacsintás,

    Kisfecske, hasító csend,
    kacagó gyászruha,
    szeretők aureolája:
    könyörülj rajtuk.

    (Kerényi Grácia fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Feljegyzés

    Az élet: az egyedüli megoldás

    a lombba boruláshoz,
    a homok leheletének felszippantásához,
    a magasba röppenéshez;

    hogy kutya is legyen,
    s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

    hogy megkülönböztessük a fájdalmat
    mindattól, mi nem belőle ered;

    hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
    elvegyüljünk a látvány forgatagában,
    kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

    Vissza nem térő lehetőség,
    hogy egy pillanatra felidézzük,
    miről is szólt a beszélgetés
    ki-kihunyó lámpafénynél;

    hogy egyszer, legalább egyszer
    megérintsünk egy követ,
    bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
    elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;

    és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

    és mindvégig semmit se tudjunk
    valami roppant lényegesről.

    Zsille Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Pillanat

    Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
    Fű, aprócska virágok a fűben,
    akár egy óvodásoknak készült képen.
    Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
    A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

    Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
    magukban morgó szirtek,
    tornyosuló szakadékok,
    lángok közt izzó éjek,
    sem sötétben gomolygó nappalok.

    Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
    lüktető lázban,
    jeges borzongással.

    Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
    tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

    Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
    Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
    A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
    Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
    Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
    s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
    szerepében.

    Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
    Egy eme földi pillanatok közül
    fennmaradni rendeltetett.

    Zsille Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XV. szonett

    Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
    Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
    S e roppant színpad csak olyat mutat,
    Amit titkos csillag-parancs irányít;

    Ha látom, egy az ember s a növény,
    Egyazon ég húzza föl s rontja le:
    Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
    S kopik daliás emlékezete, –

    A múlás eszméje mindig elő-
    Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
    Melyben küzd már a romlás s az idő,
    Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

    S küzdve az idővel, mely elragad,
    Mert szeretlek, én feltámasztalak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XVI. szonett

    De mért nem várja különb fegyvered
    Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
    S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
    Eszköz, mint ezek a száraz dalok?

    Boldog óráknak járod ormait;
    És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
    Megteremné élő virágaid,
    Hűbb képeid, mint amit ecset ád:

    Így az élet rajzolná újra ezt
    Az életet, melyet külszínre és
    Belső becsben föltárni ez (a Perc
    Ónja s az én inas-tollam) kevés.

    Ha átadod, megtartod életed;
    Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig