Címke: Világlíra

  • Tatiosz: Tartalékok

    Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

    Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

    A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

    A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

    Mindenből kettőnk legyen.

    Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

    (Részletek Tatiosz A szeretet kézikönyve című művéből.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan: A szavak estéje

    Szavak estéje – varázsvesszővel a csöndben!
    Egy lépés, még egy,
    s még egy: a nyomát
    nem törli el árnyad!
    Az idő hege
    felszakad,
    vérbe borítja a tájat.
    A szóéj vad szelindekei,
    a szelindekek
    feléd csapáznak,
    a vadorzó szomj, a vadorzó
    éh gyönyörében…
    Végső hold mentene még:
    hosszú csontot, ezüstöt,
    pőrét, akár mögötted az út,
    dob a falka közé,
    de nem menekülsz:
    felverted a sugarat,
    habzik, közeleg,
    és hozza azt a gyümölcsöt,
    melybe hajdan
    beleharaptál.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan: Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan: Olvashatatlan

    Olvashatatlan ez
    a világ. Kettős minden.

    Az erős órák
    a hasadó időnek igazat
    adnak rekedten.

    Te, legmélyedbe szorulva,
    kilépsz magadból
    mindörökre.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: A költő halála

    Meghalt a költő! Tisztasága
    rabját, gonosz szó fente be,
    bosszús szívét golyó találta,
    aláhorgadt nemes feje!…
    S mert alantas sértés, gyalázat
    nagy lelkén nem száradhatott,
    mint annyiszor már, maga lázadt
    a világ ellen – s most halott!
    Halott!… Mivégre a dicséret,
    a jajongás, a nagy szavak,
    a dadogó, szánalmas érvek?
    Hiszen a sorsa telt be csak.
    Ti hajszoltátok fenekedve
    a béklyótlan, merész zsenit,
    szítottátok fel – kényetekre!
    a hunyó tűzvész üszkeit.
    Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
    gyötrettetést nem bírta el:
    kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
    koszorúja porban hever.

    Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
    pontosan és hidegen ölt.
    Nem reszketett a fegyveres kéz,
    üres a szív – jól működött.
    És nincs is mit csodálni: messze
    országból jött, mint annyi más
    szerencselovag, pénzvadász,
    s a sorsa épp hozzánk vetette.
    Dölyfösen járt köztünk – kinek
    nincs köze földhöz és beszédhez,
    dicsőségünkre fel nem érez,
    nem is tudhatta, ama véres
    percben mire emel kezet!…

    S meghalt – s fekszik sötét verembe,
    mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
    ki vak féltés prédája lett,
    kit ő zengett csodás erejü versben,
    s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.

    Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
    világát ez irigy világgal felcserélte,
    mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
    Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
    hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
    ő, ki az embert jól ismerte rég?…

    És ők koszoruját letépték, és helyette
    babérral befont töviskoronát
    kapott, mely durván felsebezte
    fenséges, büszke homlokát.
    Utolsó perceit keserítette méreg:
    álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
    s meghalt, s mardosta fullánkos remények
    tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.

    Elnémult a gyönyörű ének,
    s nem zendül többé soha már.
    Lelt szűk, iszonyú menedéket,
    s pecsét alatt hallgat a száj.

    Elfajzott, korcs kevélyek,
    vétkükről hírneves atyák utódai,
    kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
    rabszolga-lelkű megtiprói, ti!

    Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
    szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
    Törvényetek oltalmat ád tinektek,
    igazság, jog nem fog ki rajtatok.
    De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
    rettentő lesz ítélete!
    Aranyatok nem fog megóvni,
    szándékot, tetteket ismer ő eleve.
    S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
    irgalmat ne reméljetek!
    Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
    pokolfekete véretek!

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Li Taj-po: Tündérsziget

    Ó drága napfény, tündér Holdvilág!
    Sugárotokból él e holt világ,
    s körökben, miknek útja végtelen,
    ragyogtok nyüzsgő emberek felett:
    ó hogy szeretnék élni veletek!

    Hallottam egykor, régen, hajdanán,
    van egy sziget, melyet túl Indián
    rejt kék ölén a Déli Óceán:
    hol smaragd-erdőn aranyág fakad,
    s tündér les rád minden virág alatt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Angyal

    Éjfélkor az égen a csendből elő
    Angyal szállt, zengedező.
    Felhőseregek, csillag-miriád,
    A hold hallgatta dalát.

    Mily boldog a lélek – ilyen szava kelt –
    Amíg hona édeni kert.
    Jóságos az Úr! – öntötte szelíd,
    Hű szíve dicséreteit.

    Csecsemő-lelket vitt – átölelé –
    A könnyek völgye felé.
    Elszállhat a dalból a szó idelenn:
    A dallam, a hang sohasem!

    Szennyezte, gyötörte soká a világ,
    De emelte a lelket a vágy.
    S nem adta az égi zenét amíg élt
    A földi üres dalokért.

    Illyés Gyula fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Cruz e Sousa: Lelkek börtöne

    Jaj, minden lélek egy börtönben sorvad,
    A sötétségben rács mögött zokog
    S ablakán túl a mindenség lobog,
    Tengerek, éjek, csillagok és holdak.

    Mert semmi sem közömbös a fogolynak,
    Mit el nem ér, az mind vonzó titok.
    Ő rab, de álma felszáll s ott suhog,
    Hol a tiszta Tér hullámai folynak.

    Ó elnémított, foglyul ejtett árva
    Lelkek, kiket a bánat tart bezárva
    A magány súlyos lakatja alatt,

    Ti nem tudjátok, hol az égi kulcsár,
    Csak várjatok, csikorog-e a kulcs már,
    Mely megnyitja a titkos kapukat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Julian Tuwim: Líra

    Puha, gyöngéd hullámzás…
    Érzékek lüktetése…
    Reszketés, álmodozás…
    Bűn, titok felfedése.

    Egy perc, röpke suhanás,
    Magányos, néma játék,
    Üresség, bús hervadás,
    Árnyék, árnyék és árnyék…

    Szemek: lesütött szemek…
    Szavak: elrejtett szavak…
    (Pók függönyén átütnek
    A néma fénysugarak.)

    Fordította: Benczes Sándor Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jovan Dučić: Refrain

    Ismerem a néma alkonyokat,
    mikor minden zaj eltűnik a földről,
    a szív megáll egy pillanatra,
    és a lélek örökre elsötétül.

    Ismerem a csillagos éjszakákat,
    mikor a fény kiömlik és túlárad,
    kicsordul minden keserű pohár,
    s meztelen marad kínjával a mélység.

    Ismerem a szerelmet, ha befészkel
    a szívnek pompás palotáiba,
    s akkor a bús dalok megríkatnak,
    és megvéreznek a vidám rímek.

    Ismerem a szorongás napjait,
    a keserű és csüggedt őszöket –
    óh, mindent titkos szálak fűznek össze,
    csak a lelkek maradnak így, külön…

    Fordította: Babits Mihály

    Forrás: Lélektől lélekig