https://verskucko.com

Címke: Világlíra

  • William Shakespeare: XV. szonett

    Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
    Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
    S e roppant színpad csak olyat mutat,
    Amit titkos csillag-parancs irányít;

    Ha látom, egy az ember s a növény,
    Egyazon ég húzza föl s rontja le:
    Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
    S kopik daliás emlékezete, –

    A múlás eszméje mindig elő-
    Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
    Melyben küzd már a romlás s az idő,
    Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

    S küzdve az idővel, mely elragad,
    Mert szeretlek, én feltámasztalak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XVI. szonett

    De mért nem várja különb fegyvered
    Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
    S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
    Eszköz, mint ezek a száraz dalok?

    Boldog óráknak járod ormait;
    És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
    Megteremné élő virágaid,
    Hűbb képeid, mint amit ecset ád:

    Így az élet rajzolná újra ezt
    Az életet, melyet külszínre és
    Belső becsben föltárni ez (a Perc
    Ónja s az én inas-tollam) kevés.

    Ha átadod, megtartod életed;
    Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nelson Mandela: Idézetek

    „Szenvedély nélküli az az élet, amelyet kicsiben játszunk, beletörődve, hogy az életünk kevesebb, mint amire képesek vagyunk.”

    Forrás: Nelson Mandela idézete

  • Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

    Lassan meghal az,
    aki soha nem megy útra,
    aki nem olvas,
    aki nem hallgat zenét,
    aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát.

    Lassan meghal az,
    aki elvesztette önszeretetét,
    aki nem fogadja más segítségét.

    Lassan szokásainak rabja lett,
    aki mindig ugyanazt az utat járja,
    aki soha nem változtat támaszpontot,
    aki nem meri öltözete színét cserélni
    vagy soha sem beszél ismeretlenekkel.

    Lassan meghal az,
    aki elkerüli a szenvedélyt
    és az izgalom örvénylését,
    amely a szeme fényét gyújtja
    és gyógyítja a szív sebeit.

    Lassan meghal az,
    aki nem tudja célpontját változtatni
    mikor boldogtalan
    a munkában vagy szerelmében,
    aki nem mer veszélyt vállalni
    az álmai megvalósítására,

    Élj most!
    Légy merész ma!
    Cselekedj mindjárt!
    Ne hagyd magad lassan meghalni!
    Ne vond magadtól meg a boldogságot!

    Forrás: Szeretem a verseket

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Adam Mickiewicz: Jó éjszakát!

    Jó éjszakát! Félbeszakadt dal, tréfa, játék,
    téged az álom-angyal kék szárnya öleljen,
    jó éjszakát! Több könny ne csillogjon szemeidben,
    jó éjszakát! Szívedből csönd hajléka váljék.

    Jó éjszakát! Minden szavam ízleld soká még,
    mint bűvölő távoli hang, búgjon szünetlen,
    s ha gondolataidra álom fátyla röppen,
    szemednek képmásom legyen tünde ajándék.

    Jó éjszakát! Egy pillantást vess lovagodra,
    nyújtsd arcodat… Jó éjszakát!… Hívnád
    cseléded?

    Melledre én … Jó éjszakát…! A blúz befogja.

    Jó éjszakát! Suhansz, ajtódat már elérted.
    Jó éjszakát! Itt a kilincs – bár még forogna!
    Súgnám: Jó éjszakát!… Nem hagynálak
    aludni téged.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Külön

    (Tellér Gyula fordítása)

    Gyerekkoromtól fogva nem
    Olyan vagyok, mint más. Szemem
    Nem úgy lát, nem közös kutak
    Habja bennem az indulat.
    Nem közös forrásból ered
    Bánatom. Gyújtva szívemet
    Más fokra izzik örömöm.
    S ha szeretek: azt is külön.

    Ott – gyerekkoromban – a vad
    Élet hajnalán: ott fakadt
    Ez a varázs – a jó s hamis
    Mélyekből –, mely kötöz ma is:
    Forrásból lett, gyors patakból,
    Sziklahegyen rőt falakból,
    Napból, mely lekörözött
    Őszi aranyfény között,
    Villámból az ég alatt,
    Amint elszállt, elszaladt,
    Dörejből, vihar ha forrt,
    S fellegből, mely olyan volt
    (Bár kéklettek az egek)
    Szemre, mint egy szörnyeteg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája

    (fordította: Kosztolányi Dezső)

    I
    Skárlátszínű fegyverkabát
    nincs rajta, mint előbb,
    mert vér és bor csorgott kezén,
    úgy is fogták el őt:
    az ágyában gyilkolta meg
    kit szeretett, a nőt.

    Fegyencek közt járt, szürke-rossz
    darócruhát kapott;
    fejébe kis sportsipka volt
    s ment fürgén, vígan ott;
    de nem láttam embert, ki így
    bámulta a napot.

    Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben