A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk – örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.
Forrás: Magyarul Bábelben
