Címke: William Shakespeare

  • William Shakespeare – Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

    Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
    szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
    tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
    s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
    Ha túlelfogult, megrontott szemek
    ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
    csalfaságuk horoggá mért vered,
    rákötni a szívem ítéletét?
    Mért tartsa szívem külön partnak azt,
    amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
    S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
    s fessen rút arcra szép becsületet?
    Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
    Ezért betege most a torzításnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – 116. szonett

    (Arany János fordítása)

    Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
    Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
    Mit változás valaha megváltoztat,
    A mely a hűtelenhez hűtelen.

    Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
    Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
    Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
    Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.

    A szerelem nem rabja az időnek,
    Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
    Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
    Mert az ítélet-nap sem éli túl.

    Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
    Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!

    Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása

  • William Shakespeare: Szonett I.

    fordította Babits Mihály

    A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
    mely, mint a hernyó rózsaillatot,
    szennyezi bimbós neved örömét!
    s bűnöd mily édességbe iktatod!

    A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
    trágár híreknek szórja fűszerét,
    nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
    neveddel megszentelve rosszhírét.

    Óh mily csodás lakása lett a boldog
    bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
    hol szépség fátyla fedi el a foltot,
    s minden gyönyör lesz, ami látható!

    Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
    s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!


    William Shakespeare: Szonett II.

    fordította Babits Mihály

    Lányarcot festett néked ős kezével,
    vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
    s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
    de nincsen benned csalfa női lengés.

    Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
    s megaranyozza mind, amire nézel,
    ki férfialakoddal asszonyálmot
    és férfiszemet egyenlőn igézel.

    S talán először asszonytestre szánta
    Természet-asszony, – de belészeretve
    ébredő formád fiúvá kivánta
    vágyam számára hasztalan keretbe.

    Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
    hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!