(A “Vízkereszt”-ből)
Úrnőm, merre jársz, nyomod veszett?
Ó maradj és hallgasd! kedvesed
két hangnemben is dalol;
mért szaladsz, te szépek éke,
összefut a két út vége,
aki bölcs, az tudja jól.
Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövő sötét világ.
Késlekedsz még? jőjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
gyorsan száll az ifjuság.
Radnóti Miklós fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
(3. felvonás, 2. szín)
Míg pap sok jót mond, s tesz keveset,
A szaladhoz serfőző önt vizet;
Ha majd szabónak úrfi gyáma lesz,
S máglyán nem hithagyó, kurafi vesz,
Ha bíró minden ügyben jól ítél,
S lovag, nemes, adósság nélkül él,
Ha nyelven többé pletyka nem repes,
S a zsebmetsző tolongást nem keres,
Ha pénzén uzsorás földet mível,
S kerítő, kurva templomot emel;
Akkor lesz Albion
Zavarral teljes hon,
És oly idő jön, aki még megéri,
Hogy fő divat lesz lábbal mendegélni.
Forrás: Kedvesch versek
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered,
rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.
Forrás: Lélektől lélekig
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.
Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!
Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása
fordította Babits Mihály
A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
mely, mint a hernyó rózsaillatot,
szennyezi bimbós neved örömét!
s bűnöd mily édességbe iktatod!
A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
trágár híreknek szórja fűszerét,
nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
neveddel megszentelve rosszhírét.
Óh mily csodás lakása lett a boldog
bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
hol szépség fátyla fedi el a foltot,
s minden gyönyör lesz, ami látható!
Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!
fordította Babits Mihály
Lányarcot festett néked ős kezével,
vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
de nincsen benned csalfa női lengés.
Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
s megaranyozza mind, amire nézel,
ki férfialakoddal asszonyálmot
és férfiszemet egyenlőn igézel.
S talán először asszonytestre szánta
Természet-asszony, – de belészeretve
ébredő formád fiúvá kivánta
vágyam számára hasztalan keretbe.
Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!
