Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.
Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.
Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.
Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.
Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdőn szerették egymást,
napfényt szórt a harmat,
a hajuk teli lett lágy
földdel és avarral.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Kifésülni a földet
lementek a tóra;
csillagos halak úsztak,
látták lehajolva.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Füstölgött a fák képe
a hullámok fodrán;
kisfecske, add, hogy mindig
emlékezzenek rá.
Kisfecske, felhő-tüske,
levegő-horgonya,
javított Ikarosz-sarj,
üdvözült égi frakk,
Kisfecske, cifra írás,
perctelen mutató,
kora-madár gótika,
mennyei kacsintás,
Kisfecske, hasító csend,
kacagó gyászruha,
szeretők aureolája:
könyörülj rajtuk.
(Kerényi Grácia fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
Fű, aprócska virágok a fűben,
akár egy óvodásoknak készült képen.
Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.
Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
magukban morgó szirtek,
tornyosuló szakadékok,
lángok közt izzó éjek,
sem sötétben gomolygó nappalok.
Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
lüktető lázban,
jeges borzongással.
Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
tépték volna cafatokra a láthatár szélét.
Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
szerepében.
Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
Egy eme földi pillanatok közül
fennmaradni rendeltetett.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Kopogtatok a kő ajtaján.
(Kerényi Grácia fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos
tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
Ösvényemen kígyók tűntek föl,
pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy lopva menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett,
kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam,
kúsztam és fel-felszöktem,
míglen sötétség zúdult le az égből,
forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.
Forrás: Lélektől lélekig
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret
Forrás: Lélektől lélekig
Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.
Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.
Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.
Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.
Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.
Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.
Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.
Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.
Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.
Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.
Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.
Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.
Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.
Forrás: Lélektől lélekig
Vége lesz a szerelmünknek,
majd eltelik száz, kétszáz
év, és együtt leszünk újból:
két vidám komédiás,
a közönség két kegyeltje
eljátssza a szerepünket.
Kis bohózat, néhány kuplé,
kevés tánc, sok nevetés,
találó társadalomrajz
s lelkes taps.
Kacagtató leszel szörnyen:
a színpad féltékeny hőse,
fura nyakkendőddel.
És én: szegény, buta lány,
fejem, szívem, koronám;
szívem, bútól hasadó,
s koronám, a lehulló.
Találkozunk s elválunk majd,
és a nézők jól mulatnak:
köztünk hét hegy, hét folyó,
soha többé nem láthatlak.
S mintha nem lenne elég
sok valódi szenvedésünk:
megtetézzük gyilkos szóval.
Azután meghajolunk:
itt a vége, fuss el véle.
A nézők a kacagástól
könnyes szemmel hazatérnek.
S aztán szépen tovább élnek,
hámba fogják a szerelmet,
kézből etetik a tigrist.
Mi pedig – két ilyen-olyan,
a fejünkön csörgős sipka:
csak csörgését lessük folyton
áhítattal.
Forrás: Lélektől lélekig
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret.
Forrás: Lélektől lélekig