(Rab Zsuzsa fordítása)
– Várj! Ne siess!
Mély csend, azután megint
makacsul:
– Ne siess!
A fényeveszített földre
sötétség teste lapul.
Lezúdul a zápor,
mint igazság,
szálegyenes.
Csapzott madarak
rezdítik az ázott
lombkoronát…
Hogy robban az égi harag!
Sose bánd!
Zúg-zeng a vidék.
Sose bánd!
Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
felhorkan az ég…
Várj még!
Felejtsd,
ami bánt.
Felejts
mindent, ami bánt!
Én elfeledtem már
mindent, ami fájt.
Lesz úgyis
elég…
Ázott madarad
megszárítom,
leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
Tenger túlpartjáról
elhozom azt a
halványszirmú virágot.
Ha kívánod –
holnap
érted támad a reggel.
Ráírom az égre:
„A nap ma
érte, miatta
kel fel…”
Csörtet az éjben előre,
zilálja a zápor a fákat.
Ha kívánod –
az ólomszürke csapás
nyomban tovavágtat.
Várj! Ne siess!
Szólj végre, felelj!
Szólj végre, felelj!
Vagy
nem hiszed el?
Hiszed majd, hogyha
az éjjel
elrobajlik a zápor,
s ámul a föld,
teli fénnyel,
és te kinézel,
s látod az ablak hajnali kékjeiben,
hogy a távol
ég alján sugaras-szelíden
napként kel az égre,
kigördül az égre
szívem.
Forrás: Lélektől lélekig
