Ismét elvesztegettem egy napot,
lepergett “boldogan” –
tovaúszott mint a bárka, mely
nem vetette ki hálóját,
nem vett irányt,
nem figyelt csendben,
haladt, mintha csőrével az eget hasította volna.
Ültem magamba gabalyodva
elégedetten
a holnapba sikló kék csúszással
a szelekkel, mert nem fújnak,
a hullámokkal, mert elmerültek mint fatönkök a szelíd felszín alatt
a vörös naplemente nyaldosta csenddel.
Magam mellett voltam
és csak tudat alatt féltem
valaki hívásától, a vízből
felém nyújtott kezektől.
Ujjal a fülben, süketen töltött nap volt,
lezárt szemhéjakkal.
Magamba temetett nap.
Forrás: Lélektől lélekig
