Címke: zsoltár

  • Babits Mihály – Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az Ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom: –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Zsoltár

    Nem kértelek s nem kérnélek ma sem
    Oly félszeg voltam véled Istenem
    Csak vártam míg aktáid tologattad
    Hogy föltekints és észrevégy de nem

    A hold már kráterek pecsétnyomával
    Úgy teli lett hogy rá se férne több
    S te stempliztél tovább én meg feszengtem
    Hajbókoló klienseid között

    Nem hittem volna hogy külön beadványt
    Nyújtok be végül mégis arra kérlek
    Bocsásd meg nékem hogy sokat szerettem
    S erényemnél többet nyomott a vétek

    Egy-két paragrafust megszegtem én a
    Tízből alpontokról nem is beszélve
    Tudom hogy nem te én magam sodortam
    Magam halálos bűnbe és veszélybe

    Nem kérek tőled szívesen hiszen
    Tudod hogy nem szeretlek Istenem
    Hagyj élni akkor tán meg is szeretlek
    S hagyj élni engem akkor is ha nem

    Egek bürokratája egy pecséttel
    Aláírással még megmentenél
    Átkoztalak de most megáldanálak
    Mint ahogy áld vagy átkoz mind ki él

    (1994)

    Forrás: DIA — PIM

  • Füst Milán: Zsoltár

    Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
    Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
    Megadod majd, megadod máskor…

    Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
    S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
    Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
    S Feléd tárom ki két karom…

    S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
    Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
    Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
    S már lázas felhőid közt sincs lakásod
    S hiába várom onnan késő jeladásod?…

    Ki teremtettél s megátkoztál,
    Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
    Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
    Néma lettem én s a szívem nem talál.

    De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
    S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
    S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
    Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
    Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
    Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
    Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
    …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
    És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
    Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
    S feledjem el, hogy nem találtalak…
    Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia