Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavaly delejes, dúsnövésű
hajamban sercegett a fésű…
Én nem tudom, hogy mi a titka,
hajam ma gyöngeszálú, ritka,
megtört, puha, mint ócska kelme
szálakra szétnyűtt, satnya selyme
s oly könnyen enged, símul, hajlik,
oly szépen helyére hanyatlik,
mint enyhe elmúlásra várván
erőtlen nagybeteg a párnán.
S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
e gyatra fürt is egyre gyérül,
olykor szálanként, majd sereggel
tépi a fésű foga reggel.
S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
sápadtan ütközik a tar folt
s orkán-seperte szikla-ormán
nem sarjad új fa: ilyenformán
terjed a tisztás köre szépen
koponyám tarlott tetejében.
Ami azelőtt lomb lehulltán
fogott el, az ma idők múltán
egy-egy hajszál hulltára támad:
bizsergő, halk nyárvégi bánat –
és lelkemet lankadtra fújja
október lengő mélabúja:
A tavaszvágy, mi régi költőt
annyi epedő dallal töltött,
hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
nekem valami égi hajszesz.
Nem is kutatom már, mi tette,
hogy hajzatom ily gyér felette:
talán a csókok lassú mérge?
talán a gondok sunyi férge?
Hiszen mindenki szíve voltam,
minden sírhantra én hajoltam,
minden bölcsőnél ottan álltam,
minden porontyot én dajkáltam,
én tanítottam, én neveltem,
minden kunyhóban én teleltem.
Míg mély alvókkal megrakottan
ment a hajó, én virrasztottam,
úgy dohogott, suhant előre,
hogy egymagamban voltam őre:
az utasoknak mindahánya
helyett aggódó kapitánya.
Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.
…Most is, amíg e verset írom,
egy hajszál pihen a papíron,
minden kecses, japáni rajznál
finomabb rajzú, vékony hajszál.
Hever halottként odalent és
bennem készül a gyászjelentés:
Félévet élt. A színe barna.
Kitépte gyilkos végzet karma,
nem használt kenőcs, villany, éther…
Szegény, alig öt centiméter.
Görbült ágacska. Lágyan ível
finom hajlással, bájos ívvel,
akár eső után a márvány-
eres felhőkön a szivárvány.
Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
hogy kis koboldok könnyed íjja,
amelynek húrja-közepéről,
sóhajból sodrott idegéről
fürge pillanat-nyilvesszőkben
az ifjúság, mi tovaszökken.
Nekem e hajszál most az újság,
sűrített, mély élet-tanulság,
egyetlen kérdés, nagy dilemma,
nekem ez a történelem ma:
ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
s – nem segít orvos – megöregszünk.
Ó be szomorú, jaj be félek!
Vigasztalj verssel, örök lélek,
életen túlnéző mesékkel,
bizarr, bolondos bölcseséggel.
Higyjem, tündérek hada száll át,
amerre jártam s hullott szálát
hajamnak sorra felkutatják,
síma fürtökbe símogatják,
gömbölyű arccal, fitos orral
fújják be fénylő gyémántporral,
egy gyökerét is el nem vesztik,
ápolgatják és megnövesztik,
egyenként gyűjtik s összeadják
s mikor meghalok, visszaadják.
Fürtjei a Sámson-erőnek
fejemre szépen visszanőnek
s mint vágtató musztáng sörénye
vagy üstökös lángcsóva-fénye
lobog utánam majd az égen,
a messzeségen, mindenségen,
amerre végtelenbe tágult
szellemem zúgva végigszáguld
és seprő hajam sűrű hossza,
a csillagokat csiklandozza.
S mikor az iramlást megúnván,
szendergek habos fellegdunnán,
érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
körmét erős hajamba túrja,
úgy elvész benne, meg se látszik,
borzolgat, babrálgatva játszik,
kemény bozontját szétzilálja,
belemarkol és megcibálja,
mint régen, régen. S én a boldog
jó fájdalomtól felsikoltok.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek, –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
Forrás: kötet
Elfüstöltem ötven nyarat,
ötven hósipkával lefödtem,
egyre több, ami kívül maradt,
egyre több van már mögöttem,
röstellem, de sehogy sem akaródzik
bennem a lélek megöregedni,
vígan viszket és vígan vakaródzik,
indulna mindent újrakezdeni –
„No, te lélek! – így intem óva –
légy bár büszke és szabad,
röpködni a madár dolga,
miránk szájat a semmi tátogat,
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
mint a köhögős őszi reggelek,
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
Isten lehelete sem lesz elég,
hogy még egyszer újra felmelegítsen,
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
e mindent elrontó savanyú dohogással,
röpülj vígan és légy halhatatlan,
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”
Forrás: Szeretem a verseket
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára
ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb
ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van
ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre
ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal
ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik, őszül
ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek
Forrás: Lélektől lélekig
Még visz a lábam,
még engedelmeskedik a kezem,
még jólesik az étel,
még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
még elvégzem a munkám,
még nem szorulok támaszra,
még nem hanyagolom el a külsőm,
még rendszeresen tisztálkodom,
még nem vagyok koszos, büdös,
még nem húzódnak el tőlem a buszon,
még rendben tartom a lakásom,
még tudok logikusan gondolkodni,
még tiszta az elmém,
még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
még megkülönböztetem a jót a rossztól,
még vigyázok magamra,
még van veszélyérzetem,
még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
még érdekel a világ,
még nem gubóztam be egészen,
még kívánok nőt,
még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
még megremegek a szépség láttán,
még vágyom a magasabbrendűre,
még naponta megküzdök magammal,
még van bennem érzés, gyengédség,
még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
még megértő vagyok és könyörületes,
még örülök, ha hull a hó,
még felderülök, ha kisüt a nap,
még figyelem a fény változását alkonyatkor,
még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
még visszavárom a kakukkot tavasszal,
még esténként kiülök a teraszra,
még van kutyám, kit megsimogathatok,
még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
még szeretnék pár jó verset írni –
még érdemes élni.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
– hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat –
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
