https://verskucko.com

Címke: öregedés

  • Ady Endre: Véresre zúzott homlokkal

    A Mában élni a Jövőért,
    Az Újnak tenni hitet:
    Valamikor csináltam én ezt?
    Mintha valami baj ért volna,
    Dobása valakinek,
    Homlokomon éles, nagy kő ért.

    Harcos valómból kiszakadtam?
    Véres-e a homlokom?
    Igaz-e csúf menekülésem,
    Vagy csak véres ésszel, homlokkal
    Álmodom és gondolom?
    Jaj, be szörnyűen megriadtam.

    S mégis most már váltott a kedvem:
    Régieket keresek.
    Pedig, ugy-e, nem történt nagy baj?
    Tán egy kicsit megzavarodtam
    És a szavam kevesebb
    S csak még hitből van kevesebbem.

    Ugye, azért tartnak a harcok
    S nem változott a világ?
    Csak az én vén homlokom vérzik?
    A Jövőt is el csak én dobtam
    S tagadom a mai Mát?
    Én, jaj, a régiekkel tartok.

    Drága Tegnap, sebetlen homlok,
    Hajh, nagyon szeressetek,
    Nagyon szeress, éltem leéltje,
    Hátha mégis baj van a Földön
    És igazak a sebek
    S minden Leendő összeomlott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ösztöke Simornak

    „Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?”
    (Váci Mihály: Te bolond)

    Ki mondja el, ha nem te, hogy
    nem az a bolond, ki összerogy,
    hanem ki fölkél s újra lép,
    bár tudja: Abda vár odébb?

    Ki mondja el, hogy nem terem
    fenyőtoboz szőlőhegyen,
    s beléndekből csak ostobák
    próbálnak főzni gyógyteát?

    Ki mondja el, hogy verebet
    fogni dobbal ma sem lehet,
    és hogy a légy ma sem darázs,
    a krumpli meg nem záptojás?

    Tanár úr, mindig kell, aki
    a kézenfekvőt mondja ki,
    bár únja kis- és nagydiák
    a zsáknyi evidenciát.

    Nekünk ma sincs más munka itt,
    mint eldarálni azt, amit
    régen tud már bölcs és hülye,
    csak sohasem gondolt bele.

    Megértük, jó, a hatvanat,
    de kis időnk talán marad
    arra, hogy járjon még a szánk,
    míg érdemes figyelni ránk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Merre és hová?

    mintha most kezdődne el az életem
    választanom úgy kellene
    pedig lassan már véget ér

    itt állok ismét az utak kezdetén
    leköpdösve kifosztva üres kézzel
    öregedve is álmodozó balga kamasz

    elhiszem amit hitetve mondanak
    a keserű tapasztalatok dacára
    őrzöm a csenevész lángot

    etetem a tűz falánk kutyáit
    a csontjaimat mardosó mohó pofákat
    nem tudom mi végre mást nem tehetek

    attól tartok erősebb akarat ez nálam
    hiába választanék más célt más utat
    általa ismét csak ide jutnék

    nélküle még ijesztőbb jégvilágba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Szerepek

    Napról-napra nagyobb erő kell
    hogy ellenkezzem az idővel

    ezer kéz sem volna elég hogy
    megtarthassam a maradékot

    a valódi s az ál aránya
    folyton romlik az ál javára

    s a rejtett-sejtett bizonyosság
    válik maróan bizonyossá

    bizonyosság? – bizonyosságok!
    testemmel pusztuló világok:

    a színek formák a szememmel
    az ízek nyelvemmel ínyemmel

    a hangok… ám minek soroljam:
    völgymély is van hegycsúcs ahol van

    s teljesség… ó csak az ne látna
    akinek más épség az álma

    aki előtt csak ha magasba
    ha lefelé az már a rosszba

    s aki előtt gyakrabban egyre
    kell vállalkoznom szerepekre

    mígnem minden mímet levetve
    leszek külső sötétre vetve

    s többé nem gesztus maszka szólam

    • meztelenség vall néki rólam

    s nem érti hogy egyszerre mást lát:
    csak elfordul s megvonja vállát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Látkép visszafelé

    Mint szomszéd kertben lepke-lobogású
    hajjal lerohanó kisleány,
    esztendő fut esztendő után.
    Mintha csak játék lenne, kergetőznek,
    nem veszik észre, hogy felnőttek,
    s egy lassúbb lépés illene talán.
    Ha viszont megállnak, céltáblái lesznek
    kéznek, szájnak, s azt veszik észre,
    kosárban érnek, nem pedig a fán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János: Ötven felé

                   Ötven felé kivetjük önmagunkból
                   mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
                   s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
                   olyan hideg és kongó, mint a templom.

                                  Kosztolányi Dezső: Ötven felé

    Akárhogyan kanyarog az út
    lehet emelkedő lehet völgymenet
    a végső megaláztatáson kívül
    sok meglepetést
    számunkra már nem tartogat
    Mégis mindenki másként fogadja
    az ismerős maskarákat
    a kísértő démonokat az unt helyzeteket
    Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
    folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
    s újabb tizedelések felé közeledve
    Védjük és óvjuk ami még menthető
    ami ideig-óráig még becsülhető
    egy-egy önzetlen jótanácsot
    kéretlenül kapott emberi gesztust
    A hamis prófétákat alantas céljaikról
    előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
    hiába varázsolnak a semmiből
    egyszarvút galambot és bárányt
    kavargó színes káprázatokat
    Akik a világi hatalomra törnek
    gyorsan lelepleződnek
    Akik önös érdekeikért föláldozzák
    a többiek életét és sorsát
    a vesztükbe rohannak
    Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
    pedig tudván tudjuk
    az ember irányítható és gyarló
    s az élete mint szélben a mécsláng
    kioltható egyetlen fuvintásra
    És mégis csodákra képes
    ha önmagán túláradva egyszer
    teremtő képzeletére bízza magát
    ha elfogadja és vállalja a szabadságát
    A lét esélyét a gazdátlan reményt
    táplálni és megőrizni kevés a szó
    s most már a mi feladatunk volna
    botcsinálta fogadatlan prókátoroké
    imbolygó és botladozó pasasoké
    Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
    türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
    hogy az előttünk járók példáját követve
    átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
    a gyanúsítgatások és a vádak poklain
    a hiúságunk szakadékos vak homályán
    Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
    elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
    az életünk árán is védelmezni amíg lehet
    hogy sértetlenül világoljon akkor is
    mikor már nem leszünk

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;

    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!

    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?

    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.

    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  • Fecske Csaba: Negyven felé

    Az ember így negyven felé már belátja,
    erénye talán nincs is, csupán hibája,
    tudja, megcsalta szerelme, barátja,
    s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
    többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
    Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

    Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
    nem másítható meg a múlt, s a jövő még
    úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
    egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
    Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
    a gyerekkor még mindig miért kísérti?

    Saját arcát fiáéban újra látja,
    szereti őt, a magzatát, a barátja,
    olykor mégis mintha ádáz ellensége
    volna, az dühíti tán, hogy a helyére
    lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

    A semmi sivatagában kis oázis
    a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
    tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
    szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
    szemében picike zárvány lesz belőled.

    Az ember így negyven felé már megérti:
    nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
    elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
    legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
    – hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
    mielőtt a recsegő tető rászakad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Várakozás

    Öregedőben a szív egyre várja,
    hogy valami kimondhatatlan,
    szem és homlok mögötti virradatban
    kezdődjék ég és föld színváltozása,
    s éjek, napok titkukról valljanak.
    Lassan száll fel a fakó boltozatra
    az elmosódott, lomha nap,
    s lenn a lapályra sárga fényt vet.
    Bozótosukban kushadnak az évek,
    s falánk vadállatarcuk eltakarják.
    A fölrepedt föld gyűrődéseit
    a sugarak mint hogyha kivasalnák.
    Az idő nagy békességben telik.

    Forrás: Lélektől lélekig