Solymos Ida: Beethoven: V. op. 67. c-moll

(Az Ötödik)

Az Ötödik.
Hányadszor hallom?
esztendőkben számoltatik.
(S hányadszor hallja az a férfi?)
Zene, zene, mindenki érti,
nyitja, amíg élet az élet,
nyitja a szív ablakait.

Már földereng: a messziben
sorsok a sorsig menetelnek.
Kopog a frontra indulók bakancsa,
ott a semmibe-zarándok
fejek csoportja visszanéz.

(Az önmagukba hinni jók
tipegnek boldog éjszakákban,
lábuk alatt a vélt, tudott, nem változó fűvel, virággal.)

S ki komolyodnék már korához,
s magamagáig nőve – térdel
maga-ásott gödre fölött.
Árnyékát egy tócsa fényben
szemléli, mint eleven mását:
bukfenceit veti a véglet;
Fújkál a szél, legyek alázzák,
szakad a szó, széthull a képlet.

Oly hirtelen nőtt tagjai
lelógnak róla, nincs helyük.
A menetelők oszlopa
beléjük botlik mindenütt.
(Ez az ülve-menetelés
pernyét hint és töbröket üt.)

felleg-tetőivel az ég
ropog és fúvat harsonát.
Peremén, féktelen kocsis,
az őrült hajtja hintaját;
hajszolja, nem tudni, kit is,
önnön magát, valaki mást?
vagy azt, akit a képzelet
arcába írt?

Fénytükrözése

s a polárfény is őt idézte,
s emlékeiből visszajárt.
Akkor tetőtlen volt az ég
és felhőtlen az ifjúság.

Elhagyva fedezékeit,
szakad a est, gödörbe fordul.

(Dög az az angyal, nem segít,
nem tud a megtántorodottról.)

Itt vonszolják a végtelen
lehetőt véges halálig
és ő hátadon ropja el egy más élet teóriáit.
A soha-megelégedés
páráll, dagad és fölzsarátol:
elbukva föltámadni és
rugaszkodni a pusztulástól.


Gordonkahang. Szemüveges fej.
Keskeny vállat takar a frakk.
Átlátszó ujjak (boltba kegyszer…)
hangszert, vonót úgy tartanak,
hogy idegpályáin kíséred,
mert látható lesz élete
test és hangsor együttesének
míg álmodásod írja le.

Vékony a csönd. Figyel, fülel,
Folyók után szalad a dallam.
A kapott furnér-székeken
gondolja ki-ki a magáét
és fölszárnyalhat a fénytelen
gondjaival a gyermek-árnyék.


Magamba el nem bújhatok.

A fenséges hurcolja itt
lábán a vizeket, mezőket
s veri cirkuszi sátrait.
Hírét viszi: tüzek esőznek,
Köpenye kéken sistereg.
Látni magosba készülését.
Szálltában látja a sereg
ó átvilágított sötétség!
Védi egyetlen létedet,
utadat idegen halálhoz.
Törvényének érvényt szerez:
győzhetetlen harcoknak áldozz!


Megint kürtök. Utak a sorshoz
kövön, mező, és tengeren
s mi itt, az együvé toborzott
élők (felébe-süketen)
előcibált, krajcáros premisszák
okosai ápoltjai –
mozdulatunk feküdj és hapták.
és fenn a kékség szárnyai.

Mindenki sorsa a te voltod.
Nyakadban ez medáliád.
A győztest is, meg a veszendőt
egyként illesse hódolat,
hisz ön-sorsához, íme, felnőtt.

Vacogsz a test burka alatt?
Törvény, hogy harminc kézzel adj.
Neved: Eszmélet. Neved: Akarat.


Forrás: Solymos Ida – Esküminta