Berzsenyi Dániel szellemének
Az út porral vagy sárral…
Portánkhoz pallón által
postás-kisbíró lábal,
kezében paksaméta,
pecsét billegne róla,
zsinegje vastag bogja
várná, kezem kibontsa.
Egy paksaméta versed
kezembe adja lelked;
e világmélyi csendben
tanulnám türelemmel
s mit enged szó, szemérem,
írnám vélekedésem;
s mi vezérelt, e szándék,
talán hasznodra válnék.
Kiküzdött szó, növekvő élet,
fölserdült nyáj: aklokba széled –
karámban is a gondolatnak
ereje rosszat jóra zargat.
S az éveket legyűrve-várva,
meghívnálak egy délutánra
új sonkára, hegyünk borára,
őszutói dércsillogásba.
Befognék. Tempósan kocognánk.
A vaspályán toporognánk.
(Általán csöndes állomásunk
ünnepi indóházzá másult…)
Megnéznénk egymást. Arc és forma,
akár ha véső véste volna:
szemnél, homloknál mélyre árkolt
pergamenje sűrűn rovátkolt;
országnak dolga méretezte
ilyen keményre, sebhelyesre.
Szemed bogara tán parázsból?
mindőnk jövője benne lángol.
🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, Berzsenyi Dániel ihlette versek, klasszikus magyar költészet reflexiói
🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján