Füst Milánnak
Remete éjemnek megőszült csöndjében
csuklyás vén barátként sétálgat a szellő,
komor felhők alatt mocorog az erdő,
földi pucok, fűszél és isten-bogara
szunnyad a sötétség redős rejtekében.
Mint agg próféta, ki rettegi halálát
e földi érdemeit búsan latolgatja,
aszott karját tán a végtelenbe nyújtja,
ily koldusként állva síratom a mindent
és torzzá törpülve kutatom homályát.
Magas hegygerincem, fennkölt messzeségben,
melyet fellegek ametisztbe vonnak,
kiállnék vádlómnak, védőmnek, tanúmnak,
és várván a bírót s a mennyei hóhért,
rendítetlen állnék a kormozó éjben.
🔖 Forrás: Solymos Ida: Esküminta
