És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket
nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.
Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon,
nem volt fehér
a táj, csupán a parton,
a víz színén fehérlőn nem maradt nyom.
Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
nem növelik,
csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét színednek.
Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid
havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.
Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég
– ha vízre hullt – a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.
Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár
a végtelen ködökbe,
és hó esett az örvénylő gyönyörre.
Forrás: Lélektől lélekig
