Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.
Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.
– Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.
Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.
– Elég lesz a halálig.
Forrás: Lélektől lélekig
