Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán, s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.
Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek, s a lelkem egyre nyugtalan.
A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát, s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.
Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája, s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.
– Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat, s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!
Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg, és szárny lebeg a vállamon, s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.
1929. V. 28.
Forrás: Lélektől lélekig
