https://verskucko.com

Címke: honvágy

  • Dsida Jenő: Kréta szigetén

    Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán, s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

    Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek, s a lelkem egyre nyugtalan.

    A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát, s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.

    Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája, s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

    – Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat, s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

    Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg, és szárny lebeg a vállamon, s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.

    1929. V. 28.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József: Az útas

    Messze vándorútra
    Rég kiköltözém:
    Napjaim haladtak,
    Nem haladtam én.

    Szívem szép hazája
    Még közel virúl,
    Fellegek köszöntnek
    Láthatárirúl.

    Ah, ki honja földén
    Mindent elhagyott,
    Terhes annak útja,
    Nem lép az nagyot;

    Lassan megy, megállong,
    Vissza-visszanéz,
    Zeng-e még felé szó?
    Int-e búcsukéz?

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: A régi határkő

    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Ez emberkézre vall
    Simára csiszolt oldalaival.
    S mért, mért nem: ez még áll.
    Határkő. Elment tőle a határ.
    S tulajdonkép minek
    Ezen akadni meg?
    Megakadnak a vándorfellegek?
    Ledülnek töprengeni a szelek?
    Mi lehet, mi e magasban is fáj?
    Innen s túl egy az ég és egy a táj.
    Innen s túl egyformán szegényesen
    Gyalogfenyő és boróka terem.
    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi sírhalom.
    Alatta mégis egy világ pihen.
    Láttam, ahogy valaki ráborult
    És sírt keservesen.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Lévay József: Mikes

    Egyedül hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását…
    Egyedül, egyedül
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
    Tenger haragjában!

    Peregnek a fákról az őszi levelek,
    Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
    S más vidékre száll a
    Csevegő madárka
    Nagy Törökországból…
    Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
    Melyik szögletébe a széles világnak
    Idegen hazámból!?

    Zágon felé mutat egy halovány csillag,
    Hol a bércek fején hókorona csillog
    S a bércek aljában
    Tavaszi pompában
    Virágok feselnek…
    Erdély felé mutat, hol minden virágon
    Tarka pillangóként első ifjuságom
    Emléki repkednek!

    Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
    Mikor minden bokrod régi ismerősem!
    Mért vagy szolgaságban,
    Gyászos rabigában,
    Oly hosszu időkig!?
    Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
    Az édes szabadság büvös bájos karja,
    Vissza mind a sírig.

    Itt eszem kenyerét a török császárnak,
    Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
    Éjjeli sötétben
    Hallgatni beszédem’
    Beárulás végett…
    Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
    Melyet vihar tördel, de legalább szabad
    Levegővel élhet.

    Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását
    Egyedűl, egyedűl
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke az eget csapkodó
    Tenger haragjában.

    Rodostó, 1758.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Elcseréltem vele a sorsomat.
    Futamoz álmosan a zongorán,
    temetőbe sétál ki délután,
    gyereket pólyáz, szekrényben matat.
    Valaki énhelyettem ittmaradt.

    Az énnekem szánt sorsot pergeti.
    Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
    ezt az ecetfát nyarai felett,
    hitvesi ágyat, dombos szigetet,
    halálig-biztos társat hagytam itt,
    ki ősszel rá meleg kendőt terít,
    keresztelőket, temetéseket,
    boros-toros, bő nevetéseket,
    víg névnapokat, apró gondokat,
    sereg rokont, derék utódokat,
    lángok-falta, vad esztendők helyett
    tisztes nyugalmú, hosszú életet,
    s csak néha egy névtelen sajdulást:
    ezt akarta – vagy mást? Valami mást?…

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Küszöbére csempésztem sorsomat.
    Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
    Nem merek benézni az ablakán.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Faludy György: Érzékeny utazás

    Ma éjféltájt, a párna ránca közt
    felébresztett a bánat hűvös ujja.
    Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
    mert álmaimban otthon jártam újra.

    Felültem, kusza hajamban lapoztam,
    aztán, mint kit imára hív a hit:
    a háztetők között elnéztem hosszan
    a Tejutat, az űr Kárpátjait.

    Sokáig ültem. Vén vándor tekint
    így vissza, ha a boldog partra átért.
    Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
    eladtam egy szellőcske szabadságáért.

    Futóbolond, mit tettem én magammal,
    ki ingoványban hontalan üget?
    Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
    csak az utálat és a rémület.

    De ki csitítja el bennem a bút
    és takar be bundájával, ha fázok?
    Távol barátok szólnak s a Körút
    szegélyén hívnak a poros akácok.

    Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
    Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
    A tavaszi föld nedves ajka most vall:
    bürök fakad az éjjel ágain.

    Látlak-e még, országom, puszta kert?
    Egy félmarék derékkel most itt állok.
    Kivágom-e velük magam mint vert
    csatákból a középkori királyok?

    S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
    s én ösmerem az őserdő szagát.
    Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
    ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.

    Kisárgulok a napban mint öreg len
    s én sem tudom majd, hol barangolok,
    míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
    derékkal mint a régi angolok.

    S mit mondhatok tinéktek akkor én,
    hű hívek, túl a síri pálmafákon?
    Szerelmes, messze szívetek hevén
    melengetődztem hűvös éjszakákon.

    A főváros porán még eltalál tán
    lábam hozzátok: fiatal, hiú
    árnyék leszek s e kései találkán
    belépek mint az elveszett fiú.

    Deziré elment, Lorca is halott,
    József megőrült és Rilke kiégett.
    Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
    Zörgő csontváz, leborulok elétek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József: Az utas

    Messze vándor útra,
    Rég kiköltözém,
    Napjaim haladtak,
    Nem haladtam én.
    Szivem szép hazája
    Még közel virul,
    Fellegek köszöntnek
    Láthatárirul.

    Ah, ki honja földén
    Mindent elhagyott,
    Terhes annak útja,
    Nem lép az nagyot;
    Lassan megy, megállong,
    Vissza-visszanéz,
    Zeng-e még felé szó?
    Int-e bucsu kéz?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bajza József: Isten hozzád

    Bércről visszanéz a vándor,
    Vígan int kies hazája,
    Ott mosolyg a róna táj:
    De a messze távozónak
    Szíve vérzik, szíve fáj;
    Zeng felé a búcsuszó:
    „Isten hozzád, bújdosó!”

    Bérc alatt áll völgyek árnyán,
    Csak felhőket lát honából,
    Elmerűlt a róna táj:
    Ámde búja nem maradt el,
    Szíve gyászol, szíve fáj;
    Zeng felé a távol szó:
    „Isten hozzád, bújdosó!”

    Bérc és völgy is elmaradtak,
    Felhőt sem lát már honából,
    Ábrándkép a róna táj:
    Búja mint az ég kíséri,
    Szíve vérzik, szíve fáj;
    Mély keservvel zeng szava:
    „Isten hozzád, szép haza!”

    Múlnak évek, fürte ősz már,
    Elfeledte rég hazája:
    Ám a kedves róna táj
    Sírig képben él előtte,
    Szíve gyászol, szíve fáj,
    S a halónak vég szava:
    „Isten hozzád, szép haza!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Benedek Elek: Üres a ház, üres a fészek

    Üres a ház, üres a fészek,
    Magam elé szomorúan nézek.
    Itt egy szoba, ott más bezárva,
    Elnémult, el, az édes lárma.

    Hol tegnap még gyermekhang csengett,
    Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
    Temetőkertnél némább a házunk,
    Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.

    Vigasztalgat jó nagyanyóka:
    Ne búsuljon már, nagyapóka.
    Ez a világnak sorja, rendje:
    A gyermekek elhagynak rendre.

    Ősszel elszállnak vándormadárként,
    De visszaszállnak ismét apránként.
    Egyik tavaszra, másik nyárra,
    S megújul az az édes lárma.

    Könnybe borul szemem, de látom,
    Hol van az én legjobb barátom
    Jó nagyanyó titkolja, rejti,
    Maga búját értem felejti.

    És indulunk, kart karba fonva,
    Ki a kertbe, lassan osonva.
    Tekintünk jobbra, aztán balra:
    Nincs-e gyermek erre vagy arra.

    Lelkünk gyermekként képzelődik:
    Hátha Évi erre vetődik?
    Tán Lacika? Tán kis Döncike?
    (Ez a bece. Ez a kicsike.)

    Bolond remény, de oly jól esik,
    Öreg szívet ez lecsendesít;
    S megtérve, lám meleg a házunk,
    A tűz nem ég már, mégse fázunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

    (Tandori Dezső fordítása)

    Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
    elérve azt a szörnyű partfokot,
    hol a sír ásít, e sötét torok;
    arcunk, szemünk fakul halottüresre.

    Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
    létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
    az égi honvágy, mint a hajnalok
    friss szele, hív már valahova messze.

    E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
    ikerpatak a végső könnypatakban:
    szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.

    Talán titokzatos énünk se más
    az éles szemnek: kis sötét vonás,
    metszésvonal – két szétfutó világé.

    Forrás: Szeretem a verseket