Ágyadhoz surranok sötétlőn,
mint lángszemű angyal, ha éj jön,
s feléd kúszom majd zajtalan
a hosszú árnyon, egymagam.
Csókot lopok rád, büszke barna,
miként a hold a hűs avarra,
s ölellek is, te bóditó,
mint sírt a reszkető kigyó.
Ha jő az ólomszinű regg,
hideg lesz a bús ágyüreg,
s estélig elhagyatva látod.
Más lágy, szelíd szivet ural,
én rémülettel, bosszuval
tiprom le majd az ifjuságod!
Fordította: Kosztolányi Dezső
Forrás: Lélektől lélekig
