Kategória: Francia költők

  • Francis Jammes: Imádság egy csillagért

    Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
    beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
    De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
    te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
    hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.

    Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
    gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
    Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
    Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
    arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.

    Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
    Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
    olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
    Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
    gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
    míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.

    Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
    s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
    nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
    Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
    mert olyan fekete, hideg s üres az árva.

    Fordító: Rónay György
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Cica

    Szobámban – hogy értelmet adjon
    Neki – mindig legyen egy asszony,
    Egy cica a könyvek között,
    S mindig baráti szó marasszon;
    Mert nem élhetek nélkülök.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marc Alyn: Én ott leszek

    Ha megpillantsz hazafele
    egy ajtót éppen rádtekint
    s egy gyík üvegroncsolta teste

    a felforrósult országútra esve
    ha mormolva a sövény levele
    feléd mutat
    én vagyok aki vár reád

    Ha suttog nyári délben
    az árnyék füledbe
    ha a méhek ezüst függönye szemedet
    befedte
    ha felhősarkain az égbolt kapuja
    csikorogva kifordul
    én vagyok aki vár reád

    Én vetésemet életednek
    minden percébe tettem
    és már csupán az ismeretlen
    ki rajzolja kalitkád rácsait

    Szemem nyitva szemem lezárva
    a rózsában vagy a búzában
    minden dalodban évszakodban
    minden éved szögezve át
    én ott leszek várok reád.

    (Rába György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Mert minden lény a Földön

    Mert minden lény a földön
    Valamit ád,
    Lángot, zenét örökkön,
    Vagy illatát;

    Mert minden földi lélek
    Vággyal tele
    Rózsát ad kedvesének,
    S tövist vele;

    Ád április a tölgynek
    Lágy susogást,
    Az éj a meggyötörtnek
    Elnyugovást;

    Mert gallynak levegőég
    Ád madarat;
    Mert lombra szórja gyöngyét
    A pirkadat;

    Mert ha a felkavart hab
    Lecsöndesül,
    Friss csókot ád a partnak
    Köszönetül;

    Azért reád hajolván
    Én angyalom,
    Mi bennem legkülönb tán
    Neked adom.

    Vedd hát eszméim árját,
    Fájó özön,
    Mely harmatként szitál rád,
    Hisz csupa könny!

    Vedd vágyam, a kivánság
    Már elborít,
    Vedd minden percem árnyát
    És lángjait!

    Vedd mámorom, te drága,
    Szeplőtelen,
    Dalom cirógatása
    Tiéd legyen!

    Vedd elmém, mely vitorla
    Nélkül lebeg,
    És más csillag nem óvja,
    Csak két szemed!

    Múzsám, kit álmodozva
    Ringat a nap,
    S ki sír, mert bánatodra
    Sírva fakad!

    És vedd hát, égi kincsem,
    Vedd a szivem,
    Már benne semmi sincsen,
    Csak szerelem!

    (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Pásztoróra

    Piros a hold, dereng a láthatár;
    párologva alszik az esti rét a
    táncoló ködben; kuruttyol a béka,
    s a nád fölött a szél borzongva jár.

    A vízirózsa kelyhét már bezárta;
    nagymessze nyárfák vonala lebeg;
    sorakozó, nyurga kísértetek;
    bokrok alján bolyong a fénybogárka.

    A kuvik ébred, szárnyai a mély
    homályban nesztelen-puhán eveznek,
    a zenit tompa fényben állva reszket;
    kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.

    / Szabó Lőrinc fordítása /

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem,
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj e hanyag helyzetedben,
    amelyben meglepett a kéj.
    Künn a szökőkut, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe merítettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, melyet hően
    a gyönyörök villáma gyújt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bus bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Te kit oly széppé tesz az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.
    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Meztelenül ülsz majd

    Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
    mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
    s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
    hallgatod a telet.

    Én eléd borulok, térded átölelem.
    És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
    s fejem édes csipődre hajtva, édes,
    sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.

    Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
    s mikor a melledet csókolom, majd oda
    nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
    nyakadat, édes.

    Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
    asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
    pirulva felpattansz, és törékeny kezed
    előveszi szürke ruhádat.

    S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
    és zendül az inga rekedt szava,
    elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
    kis, fekete tokjaiba.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

    Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna –
    s a szerelem…
    Mi zúgja, mi sugallja,
    hogy minden kéjnek fájdalom az anyja?

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Farkasszemet hadd nézünk, kéz a kézben!
    Kulcsolt kezünk
    hídja alatt, az éjben,
    örök hullámok árja foly sötéten.

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Fut, meg nem áll, fut mint az ár a mélynek,
    a szerelem.
    De lassu is az élet!
    És a Remény, de éget, ó de éget!

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Napok, hetek zuhogtak tovafolyva.
    Nem kél a mult
    s a szerelem se újra.
    Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna.

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    (Mészöly Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: A Hold rontása

    Milliószor árva homlokomra,
    mert aludnom tőled messze kell,
    rontó, gyilkos pillantást lövell
    az öröktől baljós szemű hold ma.

    Pillantása mondja – bár ne szólna!
    ám hogy elnyugodna, semmi jel –
    hogy nincs békém, csak hozzád közel;
    hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.

    Miért pillant így rám, miért tüzel?
    Mért törődik a földdel a hold ma?
    Eh, siess már, titkok a pokolba!
    Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!

    /Ford.: Tótfalusi István/

    Forrás: Lélektől lélekig