Kategória: Francia költők

  • Paul Éluard: A föld oly kék

    A föld oly kék, mint egy narancs
    Nincs tévedés a szavak nem hazudnak
    Nem engednek dalolni többé
    A csókoknak kell megegyezniük
    A bolondoknak a szerelemmel
    Az ő jegygyűrű-szája
    Minden titok minden mosoly
    S megbocsátás milyen ruhája kell
    Hogy meztelennek lássuk őt
    Zöldben virítanak a darazsak
    Ablakok gyöngysorát
    Fűzi nyaka köré a hajnal
    Szárnyak födik a lombokat
    Tiéd a napfény minden gyönyöre
    Minden napsütés a földön
    Szépséged útjain

    Fordította: Somlyó György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: A kísértet

    Ágyadhoz surranok sötétlőn,
    mint lángszemű angyal, ha éj jön,
    s feléd kúszom majd zajtalan
    a hosszú árnyon, egymagam.

    Csókot lopok rád, büszke barna,
    miként a hold a hűs avarra,
    s ölellek is, te bóditó,
    mint sírt a reszkető kigyó.

    Ha jő az ólomszinű regg,
    hideg lesz a bús ágyüreg,
    s estélig elhagyatva látod.

    Más lágy, szelíd szivet ural,
    én rémülettel, bosszuval
    tiprom le majd az ifjuságod!

    Fordította: Kosztolányi Dezső

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Louis Aragon: Még

    Egy nap többé a dal se szárnyal
    Új perc áll a régi helyén
    S mint szétszakadozó madárraj
    Széthull e szív is mely enyém

    Mielőtt a jövő e zápor
    Jön és mesénk semmibe tűnt
    S a nap az élet ablakáról
    Letörli egybefont nevünk

    Egy percre egy szemvillanásra
    Amíg van itt még valaki
    Gondoljatok a fuvolásra
    Vessetek pár garast neki

    Hogy szerelmünk tűnő zenéje
    Csak még egyszer felhangzana
    Mielőtt végleg elenyészne
    Az utolsó nap végszava

    Fordította: Somlyó György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

    „A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

    – Isten veled – mondta a virágnak.

    A virág azonban nem felelt.

    – Isten veled – ismételte.

    A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

    – Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

    A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.

    Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

    – Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

    – De a szél…

    – Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

    – De az állatok…

    – Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

    És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

    – Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

    Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Ami örök

    Megtaláltam újra!
    Mit? Ami Örök.
    A tenger – egybegyúrva
    a Nappal.

    Őrszem, tiszta lélek,
    mormoljuk el itt
    láng napok, vak éjek
    vallomásait.

    Ami benned ember,
    ami földre von,
    szétszakítva leng el,
    s szállasz szabadon…

    Mélyedből tör égre,
    atlászfény-parázs,
    Parancs s Akarás,
    s nem szól senki: végre.

    A remény is széthull,
    nincs több orietur.
    Tudás-szenvedés,
    biztos büntetés.

    Megtaláltam újra!
    Mit? Ami Örök.
    A tenger – egybegyúrva
    a Nappal.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – A róka

    Akkor jelent meg a róka.

    – Jó napot! – mondta a róka.

    – Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

    – Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

    – Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

    – Én vagyok a róka – mondta a róka.

    – Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

    – Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

    – Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

    – Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

    – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

    – Kapcsolatokat teremteni?

    – Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

    – Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

    – Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

    – Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

    A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

    – Egy másik bolygón?

    – Igen.

    – Vannak azon a bolygón vadászok?

    – Nincsenek.

    – Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

    – Nincsenek.

    – Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

    A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

    – Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

    – Kész örömest – mondta a kis herceg –, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

    – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

    – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

    – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

    Másnap visszajött a kis herceg.

    – Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

    – Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

    – Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

    Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

    – Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

    – Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

    – De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

    A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

    – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

    A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

    – Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

    Azzal visszament a rókához.

    – Isten veled – mondta.

    – Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

    – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

    – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

    – Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edmond Rostand: Cyrano orrmonológja

    CYRANO

    Lássa,
    ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
    Mondhatta volna szebben, kis lovag,
    más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:

    Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
    Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”

    Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
    Igyék vederből, abba belefér!”

    Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
    Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”

    Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
    Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
    papírvágó kést, ollót is talán?”

    Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
    a madaraknak! Póznát tart nekik,
    hol magukat jól kipihenhetik!”

    Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
    s a füst orrán át gomolyogva jön,
    kéménytüzet szomszédja nem jelez?”

    Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
    lehúzza önt s fejjel bukik előre!”

    Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre,
    színét a napfény durván szívja ki,
    egy kis napernyőt venne tán neki!”

    Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
    nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
    a Hippokampelefantokamelosz
    hordott ilyen hús-díszt elől… e rossz
    hangzású lényen volt ily hosszú csont!”

    Gavallér módon: „A manóba, mondd,
    ez a fogas jött most divatba? Ej,
    kalap számára pompás kicsi hely!”

    Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
    egy teljes náthát csak a bősz, komor
    Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”

    Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”

    Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
    micsoda cégér egy illatszerésznek!”

    Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”

    Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
    mikortájt nézik ezt a műemléket?”

    Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
    tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”

    Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
    Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
    kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”

    Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
    Lovasroham ilyet készen talál!”

    Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
    sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”

    Végül, torzítva Pyramus kriáját:
    „Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
    e szörnyeteg!… Pirul az áruló!”

    Így ömlött volna szájából a szó,
    ha volna önben szellem és tudás.
    De szellemet, boldogtalan dudás,
    ön sose látott s tán azt tudja csak,
    hogy hülye fráter is lehet lovag!

    De hogyha önben annyi lelemény
    lett volna mégis, hogy kivágja szépen
    mindazt, amit most összehordtam én
    e díszes, úri hallgatók körében:
    a kezdő mondat első negyedét
    éles kardommal vágtam volna szét!

    Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
    de hogy más mondja, azt nem tűröm el!

    Fordította: Ábrányi Emil


    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Cyrano de Bergerac

  • Victor Hugo: Hív a csupa virág május

    Hív a csupa virág május a rétre, ketten
    kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
    az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
    alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
    a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
    s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont – oly
    boldogan esd vele alázatos gyönyört,
    csókolja az egek kék köntösét a föld.

    Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
    mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
    a jó illattal és zengéssel tele fa,
    a mezőkön a dél meleg fuvallata,
    az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
    a természet, amely sugárzik tündökölve,
    tegye, hogy tárja ki díszét – iker virág –
    a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Loreley

    Jean Sève-nek

    Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
    A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

    Pörbe idézteté s alighogy látta volt
    Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

    A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
    Miféle mágustól ered varázslatod felelj

    Az életet meguntam a szemem átkozott
    Püspök ki belenézett az mind elkárhozott

    A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
    A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

    A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
    Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

    Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
    Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

    Kedvesem itthagyott már elment messzire
    A halált szeretem s nem vágyom semmire

    Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
    Magamra nézek és bele kell halnom érzem

    Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
    Elindult és szívem megfájdult hirtelen

    Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
    Az őrült nőt e három a klastromig kísérje

    Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
    Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

    És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
    Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen

    A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
    Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

    A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
    Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

    A szélbe odafönt kibomló haja szállt
    Loreley Loreley három lovag kiált

    A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
    Szeretőm benne ül meglátott hív magához

    Szívem megédesül lent szeretőm suhan
    Előrehajlik és a Rajnába zuhan

    Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
    A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket