Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez éppen a nehéz és kínos
Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni
És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd
És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahova vittelek
Magammal, egyre messzebb és két nagy gyerekszemeddel
Úgy néztél vissza már az életünkre – ezer kilométeren át –,
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal
Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe.
Ó, hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges
Utazó sovány pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt
Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk egymásnak.
Megtanultunk hallgatni is. Néha este lett,
S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így vetkőztünk,
De soha nem nyúltunk a szavakhoz. Mert volt még valamilyen
Furcsa szemérem közöttünk, a szavak szemérme, ez. Bonyolult
Lepel volt ez, nem voltunk mi költők és nem jártunk
A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük,
Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis
Levetem ezt a szegény, lerongyolt
Szót, ez nagyon nehéz, ez a végső meztelenség. Ezért nyújtom ilyen
Félve, miket a természet gyújt oktalan éjszakákon
S leülünk mellé meztelenül és didergünk, mert sötét van és hideg.
Szerelmesem.
Forrás: Lélektől lélekig
