Szajla – Tanulmányok egy regényhez
Oda szeretnék visszamenni,
a kapunk elé,
a földútra,
a part aljába,
ahol véget ért a lejtő,
ahol a megrakott kocsik megálltak,
és eloldották a kerékkötő láncot a gazdák,
a kis térségre,
ahol megszakadt a kötött kerék húzta fényes csík,
ahol legvastagabb volt a súrlódás eredménye,
ahol összegyűlt a por,
abba visszalépni volna jó,
a finom agyagőrleménybe,
a hívogató, szürke lisztbe,
melyet tapodott a lábam,
visszatalálni ugyanoda,
tulajdon nyomomba,
lábam művébe,
a negatív szoborba,
a régi lábbal
azt illeszteni bele,
előbb a lábujjaimat,
a nagyot, a kisebbeket,
ügyesen kinyomni a recés, kis teknőből,
mi kivételkor beléjük esett,
megjavítani, kiigazítani,
mi megrongálódott,
visszatenni a talpam
körben a peremig tolni óvatosan,
vigyázva,
hogy a helyére kerüljön,
hogy takarjon minden,
a hajlás, az ív,
középen a híd,
a lúdtalp előtti kecses átmenet,
aztán leengedni a sarkam
és visszahelyezni a testsúlyt,
vagy visszalopni magam bárhova,
megmeríteni a lábam bárhol az érintetlen, szűz porban,
mint régen, reggelente, nyáron,
mielőtt jött a csorda, a konda,
mikor még messze harsogott a kürt, pattogott az ostor,
mikor még teleíratlan volt az út tiszta lapja,
érezni hűs érintését,
puha ölelését,
kicsikarni a gyerekkor ígéretét újra,
még egyszer utoljára,
mielőtt beváltatlan marad minden ígéret,
mielőtt magam is por leszek.
Forrás: Lélektől lélekig
