Egyedül állva magamban
A tűnékeny valóra gondolok,
Nincs akarat, ami marasztalna,
Szívem egy darabját itt hagyom.
Nem űztem illúziókat,
Megismertem már az életet,
Találtam és vesztettem barátot,
Lángoló lelkemből hamu lett.
Nem lankadtam a jóságban,
Virrasztottam emberi szónak éjeken,
Megremegett a föld alattam
Mégsem – mint egy hű kutya –
Nem nyalok kezet.
Megtörten bús-büszkén megyek,
Betűim sem szántanak kínokat,
Csak egy kis „fűzfapoéta” voltam,
Adott és megcsalt a kacér pillanat.
Már nem nézek csillogó,
Sem hamis szemekbe,
Sírni és örülni fértem a szívekbe.
Pilláim lecsukva a csillagokig láttam,
S most mind-mind megkövez,
Kikben hinni vágytam.
– Rossz vagyok. Makacs, konok, hűtelen… –
Én a holdfénytől tanultam ölelni,
Az érzés bennem mindig végtelen.
Az én gondom nem gond a világban,
Én porszem vagyok, Ti érző emberek.
Ti járjatok az úton, formáló létben,
– az ember élni született –
Még ha minden percben meg is hal a jelen.
Forrás: Lélektől lélekig
