„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
Illés Endre: Szávitri
Forrás: Lélektől lélekig
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
Illés Endre: Szávitri
Forrás: Lélektől lélekig
„Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.”
„Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Forrás: Lélektől lélekig
Furcsán nyugodt a víz,
ahogy a csónak megáll,
az evezőt behúzom,
kezem a kezedhez talál.
Szótlan az éj, mint én,
csend honol a víz tetején.
Nem tudom, mi csillog szebben,
szemedben a könnycseppek, vagy
a hold fénye, amint lebben
a vízen.
Hogy mondjam, amit érzel,
kétezer év sodra rajtam,
évszázadok pora körben,
hitem szerint így akartam.
Kedves, nem a haláltól kell félni,
hanem az élettől, ha nem tudod megélni.
Voltam jós, de minek,
szivárványt kavartam, mégis
csalókák a színek
szemedben.
Nem búcsúzom, hiszen
a pillanat, a csoda,
mindig a miénk volt,
s nem veszhet oda.
Lépj tovább, éld világod,
titokban kérdezd, hol járok.
Ám most, az éj bármit hoz,
nem is kérek semmi mást,
utoljára szoríts magadhoz
erősen…
Forrás: Lélektől lélekig
Van perc, amiért mindent odaadnál.
Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.
Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:
szeretni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Vállad úgy érintem meg,
akár egy csengőt,
kulcscsontod pengeni hallom,
mintha a legfinomabb gitár szólna.
Mellkasodon szépen elalszom
és karom keresztülvetem feszes derekadon.
Mint fiatal nyárfáé, olyan csípőd lengése –
hosszú lábszáraidat olyannak érzem,
mint az erdő indáinak szorítását.
Tested illatát dicsérem,
amikor mellettem vagy,
mintha az élő világ tükrébe néznék.
Áldom testedet ma
és mindenkor áldani fogom karjaid, ujjaidat,
melyekben a ragaszkodás vérerei folydogálnak!
Mint az ananász íze, olyan szádé is,
fogaid fehérek és nevetéskor fényesek –
homlokodhoz gyakran úgy érek,
mintha ékszered volna
és szemed olyan óriásnak látom,
mint a Holdat.
Szerelmesem,
szemöldököd fekete íve
egy kis rigómadár tollának formájához hasonló.
Orrod ékes és rugalmas, akár egy elefántcsont-dísz,
füled kanyargói édes labirintok!
Bőröd alatt az izmok olyanok, mint a dróthuzalok,
és izzóak bőröd alatt a plazmák!
Nagyszerű harci dobok pergése az ágyékod!
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető,
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet,
az álmokban virág vall virágnak szerelmet,
az álmokban, ki van, mind angyalok,
fejükön fénylő tündérglória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés,
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám,
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök…
Az álmokban így van mind –
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! Újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!
Forrás: Lélektől lélekig
A bűneimmel egyedül vagyok.
A szó lebotlik ajakamról,
mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
kiáltana, de csak szepegni tud,
és poros arcán két sáros barázdán
nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven neveztem a bűnt és erényt,
mint Ádám a paradicsomban
a rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok,
egy ismeretlen, névtelen világot
az önmagát sem értő szó megett.
Oly kétségbeesetten egyszerű
a szó, a név, a számozott szabály!
A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű!
De az én tettem? Ki értheti azt,
mikor magam sem értem,
amikor már az anyaméhben
hét fátyollal fogantatott.
Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
Mi az apám, és mi a nagyapám,
mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
meddig a kenyér és meddig a perc,
és mekkora része az Istené?
Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy az egész csak képzelet?
Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
de gyónni – patakot tenyérbe merni,
kottába venni a forgószelet!
Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
ölébe vesz, semmit sem kérdez,
csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
szabadító sírásba fúlva
az egyetlen szót dadogom:
Atyám!
Forrás: Lélektől lélekig
Jaj, én sokféle lelkem, kik belém szorulva zsibongtok,
ezer útra húztok és szomjaztok ezer vizet.
Mindenik vágyamat féltve, ha végül fáradtan levetném,
felsír az egyik lelkem: „Ne vesd el, ne vesd el; ne még.”
Ezer csáppal falánkan környékezlek, ezer élet,
s csapódik egyszerre ezer csorbító csapás le rám.
– Jó azoknak, kik csak sírnak, s megalszik lelkük a könnyben,
s nem csiklandja szívük sírván is csábos csalóka gyönyör.
Jó nékik, kik örömbe halnak széthulló szirmos ajakkal,
s nem éber bennök semmi, ha tárul a csók.
De ezer lelkem virraszt s váltogatva egymást,
nem hágy elhalni engem s betelni az élet ölén.
…Szeretőm nem lehet: kéjben ős testvérség íze fakad fel,
s szerelmes borzongást hintve hull rám a testvéri ajk.
Gyermekem embernyi pajtás, vetélkedő kedv kél közöttünk,
s kit sújtanom kéne, mert bántott: azt sután sejtem fiamnak.
Ezer lelkem enyémnek fájlalja mindenek őszét,
ezer vajúdás kínja tép bennem véres sebet.
Őrült gyökerem reszket és meztelenre meredve,
lihegve gyűjti magába nedvedet, ezer hazám.
Ezer libbenő ágam (mert enyém mindenik menny is),
sok mohó mennynek adózva, kifosztja öngyökerét.
Jaj nékem, ezer lelkem, ezer darabra téptek!
Pozdorjaként hullok szerte, nincs törzsöm, nincs sorsom nekem.
Sírván kiáltok utánad, Lelkek Marokszedője,
fogd össze ezer kalászom, hogy békélt kéve legyek.
Forrás: Lélektől lélekig
Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek:
üdvözlet, örökkévaló!
Úgy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.
Örökfriss illatpárna, melytől
édes lesz egy drága szoba,
titkos tömjénkehely, amelyből
fűszer száll egész éjszaka:
hogy fejezzelek ki szavakban,
romolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!
Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek:
üdvözlet, örökkévaló!
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig