El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.
Forrás: Lélektől lélekig
Maga-megadót ily csodásnak
még nem láttam, ily gyönyörűnek;
kiből hetérák heve árad
és szent békéje ama Szűznek.
Kínokkal és sebekkel verten
adnám csalódott fájdalomban,
adnám, mint csokrot, aki voltam,
hajdani húszesztendős lelkem.
Húsz év… Csavargó, tiszta, kincses
éveim, ti… Talán ledérek,
de hajh, be jól is illenétek
bús-sötét szemű verseimhez!
Mellünkre ül s repül serényen
a nagy idő… Mentsége csak, ha
fényt gyújt a nagyanyák szemében,
s mosolygó unokáknak adja.
Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
engedd az agynak és a szívnek
a Művészet s a vers nevében,
hogy magasztaljon és dicsérjen,
mert asszony vagy te, istenasszony,
kit ringatnom kell és ölelnem,
néznem, siratnom önfeledten,
kit csodálnom kell és akarnom,
vágynom és élnem és szeretnem.
(Timár György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
„Ne kívánd a szomszédodét” –
szól a parancsod. De, Uram, jaj,
én sokszor nem bírok magammal,
s szívem kegyetlen kínban ég,
felebarátom semmi kincse
nem vonz, ház, kert, falu miatt
nem mar becstelen indulat. –
Minderre hidegen tekintek;
barmát, szolgáját is konok
békével nézem; de ha aztán
szolgálóját, a szép parasztlányt
látom… Atyám, gyönge vagyok!
S ha van asszonya, drága, friss, szép
hús-vér angyal, földi varázs,
akkor, óh Uram, megbocsáss,
de csupa bűn vagyok, irigység!
Ki fékezheti a szívét,
ha fellobog a szenvedélye?
Ki nem tör az ég gyönyörére,
a szépségért ki nem eped?
Fájok, elöntenek a könnyek,
de tartom szentséges szavad:
elhallgatom vágyaimat,
bár sóvár titkaim megölnek.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
A lelkemben nem hunyt egészen el;
De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
Nem búsítom önt már semmivel.
Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy –
Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,
Ég adja, hogy más is szeresse így.
Franyó Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs örökké, és nincs soha.
Csak idő van, mi hozzánk mostoha,
és élet, mely változik örökké…
Úgy válunk magunk is örökké.
Hogy beépülünk a végtelenbe,
térbe, időbe, életekbe…
A VAN soha nem múlik el,
legalább addig, míg létezel.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be
rózsaszín orrát a hajnali ég,
árassza ránk, mint meleg állat
mezei, hazai lehét.
Be szép a völgyek kis világa
ottlent s ittfent e szálloda;
nyers légben, fényben a szűk erkély
mintha a mennyből nyílana.
Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,
úgy ahogy vagy, már süt a nap.
Meglátnak – legfeljebb a fecskék
s még vígabban sikonganak.
Még ragyogóbban, részegebben
köröznek ott a nap előtt,
forgatják ezt a vaksi bolygót,
ezt a tündöklő, gyors Időt,
melyből minket is kiragadtak
csapongva megint és megint
összefonódó, fonódva is
csapongó öleléseink!
Forrás: Lélektől lélekig
Milliószor árva homlokomra,
mert aludnom tőled messze kell,
rontó, gyilkos pillantást lövell
az öröktől baljós szemű hold ma.
Pillantása mondja – bár ne szólna!
ám hogy elnyugodna, semmi jel –
hogy nincs békém, csak hozzád közel;
hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.
Miért pillant így rám, miért tüzel?
Mért törődik a földdel a hold ma?
Eh, siess már, titkok a pokolba!
Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!
/Ford.: Tótfalusi István/
Forrás: Lélektől lélekig
