Szerző: Mária Németh

  • Charles Baudelaire: Szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem,
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj e hanyag helyzetedben,
    amelyben meglepett a kéj.
    Künn a szökőkut, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe merítettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, melyet hően
    a gyönyörök villáma gyújt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bus bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Te kit oly széppé tesz az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.
    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Téli áhitat

    Csendesen, botfülű vonat!
    A szakrális lepel alatt
    Piheg a téli Balaton.
    Fehér áhitattal köszöntsük,
    Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
    A felnyújtott jegenyegallyakon.

    Csak ez, csak ez van, – nincs se vér, se bomba,
    Nincs katakomba,
    Csak a szépség van, ez a hófehér.
    Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
    Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
    A szépséggyilkos emberért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: SZERETLEK

    Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
    a vihart, a táncot és az utazást,
    ahogy jó álmaimat, reményeimet,
    ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
    ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
    szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
    ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
    szeretem.

    Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
    szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
    szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!

    Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
    nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
    ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
    a vadgesztenyék illatát szeretem,
    szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
    szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
    sötétvörösre a látóhatárt,
    ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.

    Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
    ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
    díszes fácánok repülését szeretem,
    ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.

    Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
    szeretem,
    ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
    szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
    ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
    szeretlek, mint a természet egészét,
    mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,

    Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
    ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
    ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
    ahogy a vidámságot szeretem,
    nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
    ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
    vadkacsákat, halakat szeretem,
    amikor bolondosan a folyóba buknak,
    szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
    szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
    amikor fütyörészel,
    szeretlek, amikor nevetsz,
    még soha senkit nem láttam így nevetni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: SZERESS ENGEM!

    Szeress engem oroszlánkölykök erejével,
    tigrisek ügyességével, vad szenvedélyességével,
    szeress engem szibériai medvék jóságával,
    szeress engem, mint az eszkimó-kutyák, kitartóan,
    szeress engem énekesmadarak mámorító dalával,
    szeress engem betöretlen, szilaj lovak akaratával,
    szeress engem bárányok ragaszkodásával,
    szeress engem bikaviadalra küldött bikák harci kedvével,
    szeress engem sovány, vándorló farkasok éhével,
    erdei rókák fürgeségével és ravaszságával,
    szeress engem elárvult vadkacsa anyja utáni vágyával!

    Szeress engem vándorkomédiás életimádatával,
    jókedvével, bolondozásával,
    szeress engem külvárosi muzsikus keserűen megpendülő
    hegedűjének bánatával,
    szeress engem a világjárók merészségével,
    szeress engem,
    ahogy számkivetettek vágyakoztak hazájuk után,
    szeress engem,
    ahogy kártya megszállottjai a szerencséjüket,
    ahogy madarak az erdőt szeretik,
    virágok és növények a földet, az esőt, a napfényt,
    szeress engem,
    ahogy tenger halai a tenger vizét,
    ahogy méhek a virágok kelyheit,
    szeress engem, ahogy pajkos gyerekek a játékot szeretik,
    ahogy Afrikában a feketék a táncot imádják, a dalolást,
    ahogy Rió de Janeiróban a nagy karneválon
    az élet és halál között lebegő táncot szeretik a mulattok
    és a bennszülöttek,
    szeress, mintha a világon nem volna senkid!
    Most nélküled telnek a sietős órák,
    mért tettél jót velem, mért dédelgettél,
    mért imádtál, akár egy istennőt,
    mért ragyogtak be csókjaid, azok a varázs-flitterek?
    Most, mint akit ostorcsapásokkal jól elvertek, jajgatok,
    a csókok nyomai kipirosodnak arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: HÓPEHELY

    Bolyongtam egy téli havas reggelen.
    Kértem a hópehelyt – játsszék velem;
    Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,

    • Gazember! – kiáltott utánam a tél.

    (Petra-Szabó Gizella fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Meztelenül ülsz majd

    Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
    mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
    s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
    hallgatod a telet.

    Én eléd borulok, térded átölelem.
    És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
    s fejem édes csipődre hajtva, édes,
    sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.

    Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
    s mikor a melledet csókolom, majd oda
    nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
    nyakadat, édes.

    Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
    asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
    pirulva felpattansz, és törékeny kezed
    előveszi szürke ruhádat.

    S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
    és zendül az inga rekedt szava,
    elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
    kis, fekete tokjaiba.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

    Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna –
    s a szerelem…
    Mi zúgja, mi sugallja,
    hogy minden kéjnek fájdalom az anyja?

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Farkasszemet hadd nézünk, kéz a kézben!
    Kulcsolt kezünk
    hídja alatt, az éjben,
    örök hullámok árja foly sötéten.

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Fut, meg nem áll, fut mint az ár a mélynek,
    a szerelem.
    De lassu is az élet!
    És a Remény, de éget, ó de éget!

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    Napok, hetek zuhogtak tovafolyva.
    Nem kél a mult
    s a szerelem se újra.
    Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna.

    Csak szállj le, éj – az óra üt –
    Csak szállj, idő – én várok itt.

    (Mészöly Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ember, állat

    Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
    Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
    Szegény, vert állat nyerített s a száján
    A hab fehérlett és a gondolat
    Az ember vak agyában csak derengett.
    Szegény vak ember, míg te egyre verted
    Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
    S az égre, földre néztem és kerestem
    Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
    A megváltásra gondoltam. Kereszten
    Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: TALÁLKOZÁS

    Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
    Mint hajnalidőn gerlice szava,
    Felhangzott szüntelen.
    A férfi nézte és ámulva szólt:
    – Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
    Én így nem ismerem!

    Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
    Leült mellé és súgva magyarázta,
    Hogy “mi a szerelem?”
    Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
    Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
    – Igy sose bánt velem!

    Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
    Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
    Magányos estvelen, – – –
    Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
    Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
    Rámosolyogni sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Fájdalmas eső

    Esőre állott az idő –
    a párnás pamlagon hevertem.
    A délután
    hárfáját pengette leverten.

    És pengett, pengett szomorún
    a dal, s a láthatatlan ujjak
    kipengeték:
    nincs nap, mely hozna szépet, újat…

    Ottkünn az eső megeredt,
    s a nagy téren, a fák megett
    fuldoklón zúgtak a csatornák…

    S az eső hullt a tájon át,
    minthogyha az egész világ
    elfojtott könnyeit csapolnák…

    Forrás: Lélektől lélekig