Utolértek a hajtók.
Állok bekerítve.
Lágyékomba agár foga mélyed.
Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
lapockám.
Bőgök.
Inaimba hasít a vadászkés.
Fültövön ütnek a puska tusával.
Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.
Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.
Fordította: Baka István
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy kezem reszketése múlt,
Hegy orma vár!
A félelem mélységbe hullt
Örökre már.
Mi visszatarthat, nincs erő;
Megyek, de fáj.
Szirtfok, mely nem legyőzhető,
Nincs oly határ.
A sok nem járt út egyikén
Majd én megyek.
Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
Rám vár, szeret.
Itt-haltak neve hó alatt
Rejtőzködik.
Végig nem vándorolt utak:
Enyém egyik.
A lejtőn kékben álmodik
Fénylőn a jég.
A gránit nyomok titkait
Vigyázza rég.
Magasba nézve vallatom
Az álmomat;
Ők az igaz – hiszem vakon:
Hó és szavak.
S feledni annyi év után
Se tudtam én:
Kétségeim e szirt fokán
Öltem meg én.
A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
Így suttogott.
Milyen nap is volt az napon?
Ah… szerda volt.
Fordította: Erdélyi Z. János
Forrás: Lélektől lélekig
Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd,
Adósságaimat barátaim megadják,
És helyettem mások dalolnak minden dalt,
S még ellenségeim is isznak egyet rám.
Nem adnak kezembe többé jó könyveket,
Szakadt, vén gitárom húr nélkül lóg,
Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.
Nem engednek szabadon, jogom sincs hozzá,
Faltól falig járkálhatok én,
Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
A rácson túl az ég – csak az az enyém.
Azt álmodom, hogy lakatomat leveszik,
És hogy visszaadják gitáromat.
Ki vár otthon engem, hogyan ölel át,
Ki énekel majd, és milyen dalokat?
Fordította: Földes László
Forrás: Lélektől lélekig
Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.
Forrás: Lélektől lélekig
nagy riadalom támad
az árnyékok hivatalában
ha tudomásukra jut
hogy van aki még mindig
nem ijed meg a
tulajdon árnyékától
összedugják a fejüket
és egyhangúlag
megvonják a gyanúsított
tulajdon árnyékát
majd idő teltével
kettőzött árnyékkal
látják el
kezdetét veszi a szorongás
mely lassacskán
rettegéssé fajul
még a tulajdon árnyékomat
is követik
motyogja a boldogtalan
sejtve-sejtvén
hogy a sajátjának vélt
árnyéka sem az övé
Forrás: Lélektől lélekig
„Sohase feledd azt, hogy az értékes élet alapja a szeretet és a békesség.
Utána a türelem és az emberi megértés.”
– Tamási Áron
Forrás: Lélektől lélekig
A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.
Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, Istenem, az emberszívet
Milyen erősnek alkotád:
Mily könnyen el tudjuk viselni
A mások bánatát!
Forrás: Lélektől lélekig
Siessünk,
hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
le is gázolják, szótlanul a sárba.
Ha járok mostan véres lobogók közt,
eszembe jutnak halvány, ócska képek,
és kérdezem a tűzbe robogók közt
emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
egy régi arc, egy régi-régi táj is,
Eszembe jut a kisgyermek panassza,
a palatábla és az első skála,
szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
szegény apám sötét Kossuth-szakálla.
Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
virrasztva álmosan az őszi széllel.
Eszembe jut a bor, a málna íze,
a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
a hó fehérje, cseresznye pirossa,
egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
diákkoromban, olajlámpa mellett,
öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
egy viola, egy fény a könnyes égen,
egy bárány, egy galamb, a feleségem,
hogy boldog voltam és szomoru voltam.
Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
a Duna vize hajnaltájba hívón,
ballagtam haza a redakcióból,
úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
voltam, s cilinderemen a verőfény
táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Forrás: Szeretem a verseket
Szerelem, ugyan mit jelent e bűvös szó?
Mi ez, a boldogság fájáról lehulló, csodás ízű dió?
De mégis mit rejt a hol édes, hol keserű fogalom?
Hányszor hallottam ajkadról, s én eltűnődtem szavadon.
A szabadság könnyű madárdalát juttatja eszembe,
de e fogalom nem virág, hogy tegyem kezedbe.
Valami részeg könnyedséget, vidám nevetést ad át,
lepelként takarva a rosszat s minden emberi hibát.
Hallom néha, mint átkot, kibukdácsolva égre tör,
s látom kínzópad-arcát, ahogy jeges vizével gyötör.
Hát lehet egyszerre tündér és szaggató fogú hurrikán,
pusztító galóca és illatoktól mosolygó alma a fán?
Mi lenne e romlott földi világgal, ha nem lenne szerelem,
s komor napokon nem pihenhetnék puha szíveden?
Mihez hasonlítsam, hisz a föld és az ég nem teremtett még
ilyen millió arcot ölelő, csodás, szikrázó szelencét.
Hogy melyik arca a tiéd, azt sajnos nem te döntöd el,
mert szíved csalogánya vágyaid hangján hiába énekel,
ha kőfalaknak ütköznek a csodaszép szerelmes dallamok,
viszonzásra nem találnak a forró vágyak és a sóhajok.
Ha egy szép nap elér hozzád, megérint fénylő ragyogása,
őrizd, vigyázz rá, mint egy törékeny, kicsiny madárra!
Ha túl erősen szorítod, az lesz szomorú halála,
ha gyengén, elrepül, fájdalom marad majd utána.
Forrás: Lélektől lélekig
